Egy angol temetés

Richard emlékére

 

A halál az élet része. Vagyis annak kellene lennie. Amikor hirtelen gyorsasággal elveszítettem az édesanyámat és egy éven belül az édesapámat, úgy éreztem, nem tudtam kezelni a helyzetet; egyszerűen a mai ember amolyan tabu témaként kezeli a halált. Pedig nem is olyan régen sokkal természetesebben álltak hozzá az emberek, még nyugaton is.

Ezt az írást az a szomorú tény késztette, hogy Bill édesapja október 22-én elhunyt. Bár kissé morbidnak tűnhet az ötlet, hogy az angol temetésről írjak, úgy voltam vele, hogy ha az élet úgy hozta, hogy ugyanabban az évben mind a ketten elveszítettük az apukánkat és „átélhettem“ egy magyar és egy angol temetést, akkor miért ne számoljak be róla, hiszen annyira más és ez is a kultúra része.

Bár számos filmben láttunk már angol temetést: Négy esküvő és egy temetés, Igazából szerelem, Bridget Jones babát vár, Poirot filmek stb, azért az életben más, akkor is, ha nincs két egyforma temetés. Itt és most azt tudom bemutatni, amelyen részt vettem.

Röviden a magyar temetés menetéről

Magyarországon akár koporsós, akár hamvasztásos temetésről beszélünk, a földi maradványokat felravatalozzák a temető ravatalozójában, ahová a gyászolók virágokat helyeznek és esetleg egy bekeretezett fotót az elhunytról. Egyházi temetés esetén a pap, polgári esetén pedig a búcsúztató ide érkezik. Előbbi megkezdi a szertartást, utóbbi beszédet mond és van lehetőség arra is, hogy egy egy családtag vagy barát megemlékezzen az elhunytról egy rövid beszéd erejéig. Ezután a gyászmenet a sírhoz indul, majd a koporsót vagy az urnát behelyezik a sírhelybe. Eztán a gyászolók leróják kegyeletüket a sírnál és részvétet nyilvánítanak a családnak. Attól függően, hogy mi a szokás a családban, a temetés után halotti tort tartanak, ahol megvendégelik a gyászoló családtagokat, rokonokat, ismerősöket. Ez a szokás az ősök tiszteletére rendezett, szertartásos, áldozati lakomák maradványa, amelyek a lélekhit és az ezzel összefüggő halottkultusz alapján fejlődött ki. Talán mondhatjuk úgy, hogy még a 20. század közepéig kötelező volt megtartani. Gyászmisét vagy a temetéskor vagy utána mondatnak külön, templomban.

És akkor lássuk, milyen egy angol, református temetés.

Az első és legfontosabb, hogy több lépcsős. Ezt úgy kell érteni, hogy a megemlékezés és a halott búcsúztatása egy krematóriumban történt, amely egy park kellős közepén áll és amely park önmagában temető (Garden of Rememberance). A krematórium épületében van egy kápolna, ahol a szertartást tartották. A ceremónia elején behozták a koporsót és „oltár“ elé helyezték, ami egyébként függönnyel volt elválasztva. Igen, jól olvastad, krematórium és koporsó.

A szertartást egy lelkész tartotta; voltak énekek, idézetek a bibliából, ahogy nálunk is. Ami viszont eltért, hogy a hozzátartozók ugyanúgy a pulpitusra állva emlékbeszédet mondtak, de olyat, amellyel megnevettették a gyásznépet. Mi több, a cél az volt, hogy interaktív legyen és bátorították a résztvevőket, hogy nyugodtan nevessenek, fejezzék ki az érzéseiket. Felidézték az elhunyt életének meghatározó állomásait, vicces történeteit, vagyis azt akarták, hogy az elhunyt életét ünnepeljük, ne pedig szomorkodjunk. Erről az Igazából szerelem c. film ugrik be, ahol Liam Neeson az elhunyt feleségéről vetít képeket a gyászolóknak és közben a nő kedvenc dalát játssza le hozzá. Az egész megemlékezés alatt azon gondolkoztam, hogy ez sokkal emberibb, mint a mi rideg és kötelezően szomorúra koreografált temetéseink és tényleg mennyivel jobb lenne, ha az ember az elhunyt életét ünnepelné egy két emlékezetes, akár vicces sztorival. Pedig nyugaton vagyunk, csak mondom, ahol elvileg sokkal elnyomottabb a spiritualitás. Persze mindez semmi mondjuk egy New Orléans-i, fekete temetéshez képest, ahol a gyászmenet eljátssza az elhunyt kedvenc nótáját és táncolva haladnak a sírhoz. Ez valahogy az arany középútnak tűnik, és mindenesetre sokkal rugalmasabbnak, mint a magyar temetések.

A ruhaválasztás is sokkal rugalmasabb volt: arra kérték a gyásznépet, hogy vidám, élénk színbe öltözzön, ne feketébe. Valahol ezt is meg tudom érteni, jó ötlet, ugyanakkor valahol bennem van az is, hogy jó a hagyományokat őrizni és ápolni és ha a fekete a gyász színe, akkor legyen fekete… Bár gondolom, ez szokás kérdése: ha már egy pár temetésen az ember színesbe öltözött (ne kelljen, de ha muszáj), akkor egy idő után már ez lesz a természetes.

Amit viszont nagyon jó ötletnek tartottam, az hogy

• nem volt virág a megemlékezésen. Ehelyett két ládát tettek ki és a gyászoló család által meghatározott, két alapítványnak lehetett adakozni, a mi esetünkben a vakvezető kutyaképzőnek és a Demencia kutatásnak. Furcsának tűnhet elsőre, de a virág úgyis elhervad és ez csak – hangsúlyozom – egy megemlékezés volt, melynek végén megáldották az elhunytat és a szertartás végén a függöny összezárt.
• kis füzetet nyomtattak az elhunyt fotójával és a szertartás menetéről, tartalmazta az énekeket és verseket. Ez kedves gesztus, még személyesebbé teszi a temetést (megemlékezést) és egyben segítség, ha az ember elfelejtette volna a dalszöveget. Ugyanakkor arra gondoltam, hogy egyben pazarlás, pénzkidobás is, mert valahogy nem tudom elképzelni, hogy a közeli hozzátartozókon kívül ezt a füzetet bárki is megőrizné és otthon tárolná. Valahogy az ember nem szívesen tárol ilyesmiket, de lehet, hogy tévedek. (Igen, tévedek, Bill most mondta, hogy bizony az angolok otthon gyűjtik ezeket. Ejha…)
• az ember évekkel előre megszervezheti a saját temetését. Csak be kell menni egy temetkezési vállalkozóhoz (funeral diretors), elmondani, mit szeretne az ember, ki kell fizetni és mindent el fognak intézni a temetéssel kapcsolatban, amikor az ember meghal. Otthon ez elképzelhetetlen, mivel egyrészt nem biztos, hogy a temetkezési vállalkozás, amelynél a szerződést kötöttük még létezik, amikor mi meghalunk, másrészt az infláció miatt senki nem vállalná, hogy mai költségen 20 év múlva eltemessen tisztességesen.

Amikor a lelkész befejezte a szertartást, a függöny összezárt. A tényleges, fizikai temetés napok múlva történik ugyanis, amikor is a hamvakat vagy szétszórják, vagy sírhelybe helyezik. Bevallom, ez számomra azért is furcsa, mert gyakorlatilag az embernek kétszer fáj, kétszer törik össze a szíve és nem igazán értem, mi szükség erre, de itt így van. Szóval az nagyon jó, hogy kulturált módon, egy kápolnában lehet megemlékezést tartani, akár szöveggel, videóval, zenével, de véleményem szerint jobb lenne ezután a sírba helyezést is letudni. Ezen már csak a közvetlen hozzátartozók vesznek részt.

A megemlékezés végén a résztvevők részvétet nyilvánítottak a családtagoknak a kijáratnál, majd egy külön bérelt terembe mentünk, ahol halotti tort rendeztek Bill édesapjának emlékére, amolyan svédasztalos jelleggel. Szerintem ez azért jó dolog, mert ha már évek óta nem látott rokonok órákat utaznak azért, hogy tiszteletüket tegyék a temetésen, akkor lehetőség van arra, hogy kulturált körülmények között váltson az ember pár szót velük és harapjanak valamit az újabb többórás út előtt. Én például ekkor tudtam meg egy katolikus, angol hölgytől, hogy a katolikus temetés Angliában is majdnem ugyanolyan, mint nálunk, bár Bill szerint hamvasztás esetén ugyanúgy kétlépcsős a temetés.

Lehet, hogy furcsa, hogy beszámolok egy temetésről, de mivel annyira más az otthonitól, úgy éreztem, érdekes lehet mások számára is. Nem győzöm ismételni, hogy soha semmi sem jobb vagy rosszabb, egyszerűen más. A mi kultúránk is más, így a temetéseink is. És bár alapvetően hagyományőrző ember vagyok, ha újra választhatnék, milyen temetése legyen édesanyának és édesapámnak, azt hiszem, az angol, protestánsat választanám, vagy mindenesetre olyat, ahol kulturált körülmények között (fűtött helyen, ülve, nem egy nyitott, hideg ravatalozóban dideregve, állva), vidám sztorikkal emlékezhetnénk meg róluk.

Angol szokások és hiedelmek a halállal és temetéssel kapcsolatban

Mindig is imádtam a néprajzot és amin mindig elcsodálkozom, hogy hogyan lehetséges az, hogy egyes szokások egész Európában megtalálhatók vagy különböző országokban, amelyek több száz vagy ezer kilométerre vannak egymástól. Az alábbiak közül néhány szintén elterjedt szerte Európában.

• A viktoriánus Angliában, ha egy nő férje meghalt, nagyon szigorú szabályokat kellett követnie. Az özvegy nőknek vissza kellett vonulniuk a nyilvánosság elől, feketében kellett járniuk, el kellett fátyolozniuk az arcukat, fekete posztóval le kellett takarni a tükröket a lakásban és meg kellett állítani az órát. (Utóbbi két szokás egész Európában megtalálható.) A fekete gyászruhához passzoló fekete borostyánkőből készített ékszert viseltek.
• A viktoriánus korban a nőknek 2 évig feketében kellett járniuk, utána 6 hónapig csak szürke, lila vagy mályva színű ruhát viselhettek. Ezzel szemben a férfiaknak csak 3 hónapig kellett gyászolniuk elhunyt feleségüket és elegendő volt egy fekete karszalagot viselniük.
• A viktoriánusok simán és nyíltan beszéltek a halálról, a gyászról, ugyanakkor teljesen tabu volt a szexualitás. Érdekes, hogy mára az teljesen megfordult.
• A fényképezőgép megjelenése előtt, mivel nem mindenkinek volt pénze festményt rendelni az elhunytról, az emberek szerettek volna emlékezni a szeretteikre és magukkal hordani egy darabot, ami rájuk emlékeztette őket. Így már a 17. században is készültek az elhunyt hajából ékszerek, pl. a gyűrű kövének a helyén hajfonat volt az elhunyt hajából. Később festett medálokat viseltek, amelyeket olyan festékkel festettek, amelybe az elhunyt hajából készült port kevertek, de készült karkötő is az elhunyt hajából. Ez ma bizarrnak hangzik, de ha belegondolunk, ha nekünk sem lenne egy fotónk sem a szeretteinkről, lehet, mi is akarnánk egy darabot belőlük…
• Az angol folklór úgy tartja, hogy a gyilkosság áldozatának sebei újra vérezni kezdenek, ha a gyilkos a koporsóhoz közeledik. Ez a motívum megtalálható a német Niebelung-énekben is (1200 körül) és I. Jakab Démonológia c. írásában (1597).
• A hiedelem szerint nem volt szerencsés sírra lépni, különösen várandós nőknek nem, különben a gyermek dongalábú lesz.
• A templom sírkertjének északi részébe temették az idegeneket, a pogányokat, az öngyilkosokat és a halva született gyermekeket.
• Halálesetkor otthon ki kellett nyitni az összes ajtót, hogy a halott lelkének távozását segítsék. (Ez a szokás is megtalálható szerte Európában.)
• Szerencsésnek tartották, ha esett az eső a temetés napján. Úgy hitték, a mennyország együttérzett a gyászolókkal és sírt.

Áldott a halott, kire eső hull. (Wales, 1909)
Boldog a halott, kire eső hull. (Írország, 1865)

 

~

 

Richard temetésén zuhogott az eső, így bízom benne, hogy biztonságban megérkezett a mennyországba, ahol örömmel fogadták.