A dadus, a pesztra és a nevelőnő

Mindhárom nő különleges helyet foglalt el a szolgálók ranglétráján, hiszen a család gyermekeire vigyáztak, amely hatalmas bizalmat igényelt. Mivel ők közvetlen kapcsolatban álltak a ház urával és úrnőjével, félig meddig kiváltságos helyzetben voltak és a szolgálók is tiszteletben tartották őket felelősségteljes munkájukért. Ugyanakkor hármuk közül a nevelőnő volt a legnehezebb helyzetben, mivel az iskolázottsága miatt gyakorlatilag nem tartozott a szolgálók osztályába, ugyanakkor ő is szolgáló, alkalmazott volt a családnál és valamilyen szinten őt is cselédként kezelték. Mondanom sem kell, hogy a szolgálók sokszor elkerülték a nevelőnőt, mivel amolyan csodabogárnak tartották.

A különbség a dadus és a pesztra között

Mielőtt azonban belemélyedünk a témába, muszáj tisztázni, mi a különbség a dadus és a pesztra között. A dadus a család gyerekeit gondozta, tisztába tette, ápolta és amolyan pótanyaként funkcionált, míg a pesztra vigyázott a gyerekekre, öltöztette őket, ruhákat varrt. Míg a dadus többnyire felnőtt nő volt, addig a pesztra 12-14 éves lány, akit valószínűleg a környékbeli farmokról vettek a háztartáshoz és akinek valószínűleg családtagjai is a háznál szolgáltak. Kiváltságos helyzetük és a szolgálók által való elismertségük ellenére a dadusok és a pesztrák is védtelenek voltak a férfiakkal szemben, különösen, ha csinosak voltak. Gondoljunk csak bele, hogy a dadusnak szabad kijárása volt, sétálhatott a kertben munkaidőben és csupán csak a gyerekek voltak jelen, akik nem érthették a férfiak célozgatásait.

Feladatok

A(z angol) történelem során a viktoriánusok kezdtek el először törődni az állatokkal, növényekkel, a rászorulókkal és a gyerekekkel is. Éppen ezért fontos az arisztokrácia és a jómódú családok gyermekei a lehető legjobb ellátást kapják. Ekkorra csökkent a születési halálozások száma, így az anyák dadusokat és/vagy pesztrákat fogadtak föl gyermekeik mellé, akik 24 órában vigyáztak rájuk.

A dadusok volt, hogy több évtizeden át a családdal éltek, pláne ott, ahol nagy becsben tartották őket. Ám amint „feleslegessé“ vált a szolgáltatásuk (mivel a gyermek iskolakorú lett és a nevelőnő vette kezelésbe), megváltak tőlük. Így történt Winston Churchill dadusával is, akiért Churchill annak ellenére rajongott, hogy az anyját is szerette. Az elválás sokszor fájdalmas volt, hiszen szoros kötelék alakult ki gyermek és dada között, ami nem csoda, hiszen a dadussal volt egyedül szoros kapcsolatuk a gyerekeknek. Volt, hogy a szülők naponta egyszer találkoztak a gyermekeikkel, hiába éltek egy udvarházban. A gyerekek sokszor idegennek érezték a saját szüleiket.

De nem minden dadus volt jóságos és szeretetteljes. Előfordultak kegyetlen dadusok is, akik gonoszkodtak, ne adj‘ isten kegyetlenkedtek a gyerekekkel, vagy ha nem tudták elaltatni őket, akkor morfiumos oldatot vagy alkoholos italt adtak nekik, hogy elaludjanak és ne sírjanak.

A gyerekszoba

A gyerekszoba és a dadus szobája legtöbbször a felső emeleteken volt a legtöbb udvarházban, távol a szülőkétől. A dadus és a pesztra kiváltságos helyzetét az is mutatja, hogy külön fürdőszobájuk és vécéjük is volt, ebédjüket pedig a házvezetőnő szobájában fogyaszthatták el. Hogy mi hol legyen a gyerekszobában és milyen felszerelés legyen (pl nyitható rácsok az ablakon, nehogy kiessenek a gyerekek rajta, de tűz esetén ki lehessen szabadulni), a dadus döntötte el.

A pótanya

Még egy fajta dadust meg kell említeni, mégpedig a pótanyát vagy szoptató dadust amelyet az angol wet nurse-nek hív. Ugyan a késő viktoriánus korban azzal próbálták az anyákat a szoptatásra rávenni, hogy hamarabb visszanyerik az alakjukat, a szoptatást ennek ellenére „állatiasnak” tartotta az arisztokrácia és inkább pótanyákat vettek föl, akik fiatal anyák voltak saját gyermekkel, de volt elég tejük, hogy más gyermeket is tápláljanak. Érdekesnek tartom, hogy a pótanyáknak nem javasolták, hogy tömény alkoholt igyanak, ugyanakkor szorgalmazták, hogy malátasört és sört igyanak, mondván, hogy kell a folyadék és biztonságosabb sört inni mint vizet, ami gyakran szennyezett volt. Természetesen őket is csak addig alkalmazták, amíg szükség volt a gyermeknek anyatejre.

A nevelőnő

Nevelőnők először a 17. században jelentek meg, ami nem csoda, hiszen a polgárháború után sok tanult nő megözvegyült és hogy fenntartsák magukat, tanítónak álltak. Nevelőnőt szinte csak a leggazdagabb családok engedhették meg maguknak és többnyire a lányoknak volt nevelőnőjük, a fiúkat bentlakásos iskolákba küldték. Az arisztokrácia lányainak az volt a feladata, hogy képben legyenek a divattal kapcsolatban, megtanuljanak táncolni és esetleg zenélni és általános műveltségre tegyenek szert, hogy aztán kifogjanak egy gazdag férjet maguknak. Éppen ezért az arisztokrácia francia tánctanárt fogadott föl és nevelőnőt, utóbbi esetében lelkészek lányai előnyben részesültek.

A nevelőnőnek mindig tisztességesen kellett öltözködnie, amit néha nem volt egyszerű kihozni a béréből. Ugyan külön juttatásokban nem részesült, más dolgokhoz férhetett hozzá: például használhatta a könyvtárat, a hangszereket és kirándulások, utazások alkalmával a családdal tarthatott. Ahogyan a dadus és a pesztra szolgálataira sem volt szükség egy idő után, a nevelőnő is addig maradhatott a háznál, amíg a lány fel nem nőtt és férjhez sem ment. Nem volt ritka, hogy nyugdíjazott nevelőnők összeálltak és saját iskolát alakítottak, hogy legyen munkájuk.

 

 

~

 

Bár ezek a nők sokkal jobb körülmények között éltek, mint sok más szolgálótársuk és többre tartották őket, munkájuk ugyanúgy nehéz volt, ráadásul sokszor magányos és szomorú. Arról nem is beszélve, hogy amint „fölöslegessé” váltak, elküldték őket, ami miatt sokszor bizonytalanságban éltek.