Az angol szolgálók

Amikor ellátogatok egy angol, vidéki birtokra, mindig elcsodálkozom, hogy szinte árad a történelem a falakból. Szinte látom, ahogy a ház ura lejön a reggelihez, megkapja az újságját, majd kilovagol a birtokra… A ház úrnője a kerti padon olvas, a férfi vendégek a könyvtárszobában biliárdoznak vacsora után és szivart szívnak. Gong a falióra… De nemcsak ezt látom, hanem a szolgálókat, cselédeket, amint belépünk az ő lakrészükre. “Csengetett, Mylord?” rajongóként ez a téma is borzasztóan érdekel, így elkezdtem belemélyedni a témába. Szeretném bemutatni a szolgálók életét, feladatát, mert nagyon érdekes. Először azonban muszáj megvizsgálni, hogyan alakult ki a szolgáló réteg és milyenek voltak a körülményeik.

Nos, 1700 és 1900 között az angol lakosság 15 százaléka szolgáló volt. A középkori feudális társadalomban a hűbéresek függtek a hűbérúrtól és persze a termés minőségétől is. Bekerülni egy hűbérúr háztartásába szolgálóként, lehetőség volt a jobb életre. A hűbérúr fizikailag is megvédte a szolgálóit, a személyzet jobb életkörülmények között élhetett és esélye volt felkapaszkodni a társadalmi ranglétrán. A férfi szolgálóknak kettős szerep jutott: a háztartásban végzett szolgálaton kívül meg kellett, hogy védjék a birtokot a támadóktól. A Tudor korban státusszimbólum volt nagy háztartással rendelkezni, és ez az évszázadok alatt sem változott.
A hűbéresek boldogulásához három út vezetett: jogi, egyházi vagy szolgálói. Az 1730-as évekre a szolgálók azok családjából kerültek ki, hiszen az ott felnövő gyerekek tudták és értették, mi az elvárás. Így egy pozíció apáról fiúra szállt.

Persze mondhatnók, hogy a szolgák élete borzalmas volt, és tényleg az volt. Szinte egész héten dolgoztak reggel hattól este tízig és csak vasárnap volt egy szabad délutánjuk pihenni. Gyakran kihasználták őket, kemény, fizikai munkát végeztek (még a nők is), gyakran megalázó feladatokat kellett elvégezniük – gondoljunk csak a bilik ürítésére és tisztítására). Mégis, sokaknak ez volt az egyetlen esélyük a túlélésre, különösen az 1840-es és 1880-as évek mezőgazdasági válságának idején. A mai ember előszeretettel gondol Dickens korára úgy, mint romantikus korra, amiben minden szép és jó volt. A valóság azonban az, hogy csak a gazdagoknak volt mesekönyvbe illő életük, a többség viszont küzdött az életben maradásért. Még vidéken is, ahol az ember azt gondolná, hogy legalább élelmet szerezni könnyebb volt. Nem volt könnyebb, nagyon sokan éheztek és még a legrosszabb minőségű kenyérre sem volt pénzük.

Így nem csoda, ha a családok örömmel fogadták a lehetőséget, hogy gyermeküket a „Nagy Házba“ küldhetik szolgálni. A megkeresett pénzt szinte egy az egyben hazaadták, így segítvén a családok szűkös életén. A bekerüléshez azonban pár kitételnek meg kellett felelni: a gyereknek be kellett töltenie a tizedik életévét, kellett tudnia írni, olvasni és számolni. A filantróp háztartásokban előszeretettel vettek magukhoz fiatalokat a helyi árvaházból szolgálatra. A női szolgálók száma jelentősen megnőtt az idő előrehaladtával, ám kevesebb bért kaptak. Amint férjhez mentek, fel kellett adniuk az állásukat, ám a háztartás szívesen visszavette őket, ha megözvegyültek. A 19. század közepére háromból egy 15 és 20 év közötti nő szolgáló volt.
A vasút megjelenésével és az infrastruktúra fejlődésével minden osztály mobilisabbá, a vidéki birtokokon való szórakoztatás pedig divatossá vált. Ez azt jelentette, hogy nagy és komplex háztartást kellett vezetni, amihez szükség volt megfelelő, diszkrét személyzetre. A 19. század végére a nagy, vidéki, angol birtokok a szórakoztatáson kívül már a hatalmat és politikai befolyást is jelképeztek. Gyakran fordultak meg bennük politikusok, uralkodók, befolyásos emberek.

A nagy háztartások szolgálóinak hierarchiája a viktoriánus időkben alakult ki és jóval bonyolultabb és összetettebb volt, mint amit az 1920-as években játszódó Csengetett, Mylord? c. vígjátékban láthatunk. A legnagyobb háztartásokban két, jól elkülöníthető csoportról beszélhetünk. Az egyik az ún. Felső Tizek (Upper Ten), a másik pedig a Alsó Ötök (Lower Five). A számok nem tükrözik a körökbe tartozó szolgálók számát, az Alsó Ötök tették ki a szolgálók nagyobb részét. Előbbihez tartozott a házmester, a komornyik, a házvezető, a szakács, az öltöztető inas és a szobalány, utóbbihoz pedig az al-komornyik, a lakáj, ifjú hölgyek szobalányai, a cselédlány, kézilány, a lovász, a kocsis, a lámpás vagy gyertyás ember és az inasfiú. A benti szolgálók magasabbra tartották magukat a kinti szolgálóknál. Míg a Felső Tizeknek napi kapcsolata volt a családdal, addig az Alsó Ötök szinte sosem érintkeztek velük. A személyzet és a “Nagy Házban” élő család fizikailag is el volt szeparálva egymástól: a szolgálók terme (Servant’s Hall) gyakran az alagsorban volt, hálószobájuk pedig a tetőtérben. Kivételt képezett a szakács és a komornyik, akiknek a hálószobája a munkaterületük közelében volt. A szolgálóknak külön lépcsőt kellett használniuk, a legnagyobb házakban még külön női és férfi szolga lépcső is létezett. Bárminemű logisztikai problémát a házmester, a komornyik, a házvezető vagy a szakács jelentett és/vagy oldott meg.

A főbejáratot sem használhatták, számukra a konyhába vezető ajtó állt rendelkezésre, ahol a kertész is minden reggel megjelent, várva a szakács napi instrukcióira és ahol aztán a napi ellátmányt leadták. A főbejáratot csak a komornyik vagy a lakáj kezelhette.

A szolgálók hálószobája nagyon eltért egymástól attól függően, kinek mi volt a státusza. A nagyobb házakban a női és a férfi személyzet hálószobái szintén el voltak különítve egymástól. Mivel a szolgálók szobái a tetőtérben voltak, nyáron nagyon meleg volt, télen pedig hideg. A fűtés bevezetése és a meleg vizes palackok elterjedése előtt a szolgálók este homokot melegítettek egy nagy üstben, amit aztán zsákokba tettek. Ezt helyezték az ágyba, hogy meleg legyen. A szobák elég lehangolóak és komorak voltak: fehérre meszelt falak, hajópadló szőnyeg nélkül, apró ablak, ami gyakran a tetőre nézett. A berendezés is rendkívül szerény volt: ágy, mosakodóasztal, egy szekrény, és jobb esetben egy karosszék. A házvezető mindenkinek adott egy vekkert és természetesen mindenkinek volt ágytála. Mivel alig töltöttek időt a szobájukban, így gyakran a világítás sem volt megoldva. Gyertyát ugyan kaptak, de szigorúan utasították őket arra, hogy csak addig használják, amíg le nem fekszenek aludni. Olvasásra vagy ami még rosszabb: ágyban olvasásra nem használhatták, tűzveszélyesnek tartották. Ettől barátságosabb és komfortosabb szobákban csak a ranglétrán magasabban álló szolgálók éltek. Az ő szobáik falát tapéta borította és volt szőnyegük.A 17. század közepére a szolgálók saját termet kaptak (Servants’ Hall), ahol együtt étkeztek és ahol együtt töltötték kevés szabadidejüket. (Ne feledjük, hogy egészen eddig a munkaadójukkal egy teremben ettek és aludtak.) Népszerű időtöltés volt a varrás, a levélírás, a kártyázás, bár utóbbit nem mindenhol engedélyezték. Jobb esetben kaptak egy zongorát és énekelhettek, táncolhattak. Magazinok olvasása, sőt idegen nyelvek tanulása is igen népszerű időtöltés volt.

A szolgálók étkezése olyan időre kellett, hogy essen, hogy az ne ütközzön a családéval. A szolgálók fő étkezése az ebéd volt, amit diner-nek, azaz vacsorának hívtak (egy kicsit zavaró a magyar ember számára). Ez többnyire valamilyen pie volt vagy sült hús, amit nehéz desszert követett, mondjuk almás tortácska sodóval. A szolgálók nem érezték úgy, hogy nem kapnak megfelelő élelmet, kiváltképp, hogy néha a családnak készült ételmaradékot is megkaphatták.

Miután a család végzett a teával délután fél hatkor, a fent szolgálók rendszerint megvacsoráztak, mivel nekik kellett felszolgálniuk a vacsorát a családnak, és nem tudtak volna együtt étkezni a többi szolgálóval. Ezért ezt az étkezést gyakran „meat-tea“-nek nevezik. A család vacsorája után, este 9 körül ettek a többiek, mielőtt mindent elmosogattak és elpakoltak volna.

S hogy kinek mi volt a feladata és hogyan épült föl az angol szolgálók hierarchiája, kiderül hamarosan, mindenkit be fogok mutatni.