Nem egyszerű. Persze mondhatnók, hogy sehol sem az. Nem vagyok szakértője a témának, így csak a saját tapasztalatunkról tudok beszámolni, ami ilyenformán szubjektív. Másoknak biztosan más tapasztalatuk van az angliai házvásárlással kapcsolatban. 

Folyamat

Gyakorlatilag az ingatlanvásárlásra is ugyanaz jellemző, mint a bérlésre: gyorsnak kell lenni. Amikor kiköltöztem, feliratkoztam a legnagyobb ingatlanportál (rightmove.co.uk) hírlevelére, amelyben azonnal értesítettek, ha új, kiadó ingatlan került föl a honlapjukra. Volt, hogy órákon belül „elvitték“ a lakást, tehát tényleg baromi gyorsnak kellett lenni. Ugyanez érvényes ingatlanvásárláskor is. A jó házakat, lakásokat hamar elviszik. Eddig semmi extra, ugye, hiszen ez bárhol a világon így van. 

Ami furcsa, hogy itt az ingatlan eladás és vásárlás is ingatlanos cégen keresztül megy. Míg Európa több országában gyakran az eladó teszi föl a hirdetést és vele tárgyal a vevő, ez itt nem létezik. Az ingatlanos közvetít a két fél mögött és ő mutatja meg az ingatlant is a vevőnek. Ilyenformán kicsit személytelen az egész és az alku lehetősége is viszonylag be van határolva. Lehet alkudni, kell is, van az árban mozgástér, de kevés. No meg sosem tudni, az ingatlanos milyen trükköt vet be, hiszen neki az a célja azon túlmenően, hogy eladja az ingatlant, hogy minél többért adja el. Így lehet, hogy ha az ember az eladóval beszélne, akkor talán többet tudna alkudni, de így nem biztos. 

Ami viszont pozitívum az egész folyamat alatt, hogy amint az ember ajánlatot tett, kvázi védve van, hiába tesz valaki utána ajánlatot, mindig az elsőé a lehetőség. Ha visszalép, akkor jön a következő ajánlat és így tovább. Szóval itt nincs az, mint otthon, hogy ajánlatott tettél egy lakásra, másnap utalnád az előleget, de jön a Mercedesben a kínai és leteszi kp-ban a vételár felét és ezért bukod az ingatlant. 🙂

Az ingatlanosok

Ami azonnal feltűnt, hogy az ingatlanosok nincsenek felkészülve. Hogy ez azért van-e, mert rengeteg ingatlannal foglalkoznak, vagy azért, mert hanyagok, nem tudom. De elképesztőnek tartom, hogy egy ingatlanos nem tud olyan alap adatokat az adott házról, hogy hányban épült, milyen fekvésű, hány négyzetmáter, hol a gázóra, villanyóra, van-e padlás stb. Ez kiábrándító és ezzel is időt veszít az ember.

Ingatlan típusok

Míg Európa legtöbb országában bevett szokás telket venni és házat építeni, ez Angliában nem létezik. Illetve létezik, de minimális és nagyon sok pénz kell hozzá. Az ember vagy vesz egy lepukkant házat, felújítja és esetleg kibővíti, tehát hozzá épít, vagy egy normális állapotú házat vesz (vagy lakást) vagy újépítésű lakást/házat egy lakónegyedben. Gyakorlatilag minden talpalattnyi földet a nagy beruházó építőcégek (Shanley, Berkley stb) vásárolnak föl, amin aztán új lakónegyedeket építenek (többnyire pici szobákkal) és méregdrágán eladják. 

Külön álló házat (detached) venni itt nagy luxus és inkább vidékre jellemző. A legelterjedtebb típus a semi-detached, vagyis az ikerház. Létezik még a terraced house, vagyis a teraszosan elhelyezkedő sorház és az ún maisonette, ami nálunk ismeretlen. A maisonette egy házrész, amely vagy a földszinten van, vagy az emeleten. Lehetne lakásnak is nevezni, de azért házrész inkább, mert általában ker tis tartozik hozzá. Létezik még a bungaló, ami földszintes házat jelent és természetesen a lakás. 

Hány szobás egy lakás, ház? 

Csalóka, mert amíg mi egy nappalival és két szobával rendelkező lakást háromszobásnak titulálunk, addig az angol ezt két hálószobás lakásnak hívja. Tehát egy 3 bedroom lakás Magyarországon négyszobás lakás lenne. 

Nemcsak azért érdemes elmenni minél több ingatlant megnézni, hogy az ember tapasztalatot szerezzen és mert a fotók mindig csalnak, hanem azért is, hogy lássa a környéket. Vannak ugyanis jó elosztású és nagy szobájú lakások, házak, de a környék borzalmas. Hiába van már Google Street View, vannak dolgok, amit nem lát az ember. Például néztünk házat közel a Heathrow repülőtérhez és bár gyanítottam, hogy zajos lesz és ezért tárgytalan a dolog, nem ártott elmenni és hallani, hogy 30 másodpercenként szállnak föl a gépek és iszonyú zajos. 

Az angol lakásokban és házakban elképesztően kicsik a szobák. Nem is értem, hogyan tudnak így élni. Esküszöm, egy panelnak néha nagyobbak a szobái. Természetesen vannak nagyobb szobájú házak/lakások is, de keresni kell őket. Nagyon meg kell nézni az alaprajzot, a tárolási lehetőségeket, mert itt nem jár pince vagy tároló hozzá, mint otthon… 

Amit nehéz még valamiért találni, az a déli fekvésű nappali. Egyszerűen alig van ilyen. 

A viktoriánus sorházak, Cottage-ek elragadóak, romantikusak és vonzóak, viszont a többségükben a földszinten van a fürdőszoba és a wc, a hálószobák pedig az emeleten. Nem kellemes az éjszaka közepén lemenni a földszintre pisilni… Persze az ember kialakíthat egy wc-t vagy fürdőszobát az emeleten, HA tud egyáltalán. Ugyanis nagyon sokszor nincs meg hozzá a hely, a vizes blokk teljesen máshol van a földszinten stb. Úgyhogy a romantikának ez az ára… 

Parkolás

Ami még nem mindegy, az a parkolás – tud-e parkolni az ember a saját háza, lakása előtt. Van, hogy egyáltalán nem. Van, hogy a ház előtt és csak 1 autó fér el. Van, hogy a háztól pár sarokra van a garázs. És van hogy a ház mellett vagy alatt.

Kert

Ha házrészt vásárol az ember, ugyanígy fontos a kert mérete is. A sorházaknál többnyire keskeny és hosszú kertet, vagy egy apró négyzet alakú kertet találni, ahová kb csak egy kerti asztal fér el négy székkel. Éppen ezért, a kertet is nagyon meg kell nézni. 

Persze sokszor az a helyzet áll elő, hogy az árban jó, nagy szobájú, nagy kertű házak/házrészek messzebb vannak, ahonnan már túl sokat kéne ingázni, vagy jó helyen vannak, de megfizethetetlenek. Ki kell fogni és nézelődni kell. Minden nap megnézni az új kínálatot és várni türelmesen, hogy egy nap felbukkan a megfelelő. 

Tulajdonjog

Amire még nagyon kell figyelni, az, hogy freehold-ról, leasehold-ról vagy shared partnershipről van-e szó. Máris mondom, mit jelentenek ezek.

Leasehold: Az épület eladó, azt veszi meg az ember, a telket, amin áll, nem. A telek a telektulajdonosé, amit bérel az ember. Az eladáskor mondani szokták, hogy hány évre szól a lízingelés és mennyiért lehet hosszabbítani, ha esetleg közeli lenne a lejárata. Ami a buktatója ennek a felállásnak, hogy hiába a tiéd az épület/ingatlan, a telektulajdonos szabja a szabályokat. Vagyis a telektulajdon dokumentuma megszabhatja, hogy milyen módosításokat eszközölhetsz a házon (pl. betehetsz-e erkélyajtót egy ablak helyére), hogy beregisztrálhatsz vállalkozást a címre vagy sem. Ez nem vicc, bár egy vicc! Érted? Tiéd az ingatlan, de mégsem indíthatsz vállalkozást, mert a telektulajdonos szabályzata nem engedélyezi. És még sorolhatnám, milyen megkötések vannak.

Freehold: Ebben az esetben a ház is (épület) és a telek is a tiéd lesz a vásárlás után. Ez a legjobb, de ez értelem szerűen többe kerülhet. 

Shared Ownership, azaz résztulajdon. Az építető eladja az ingatlan egy résztulajdonát, a maradékot pedig lehet bérelni. 

Ár

Mint bárhol a világon, az ingatlan árát befolyásolja az, hogy hol fekszik. Tiszta sor, nem igaz? Igen ám, de Angliában ez hatványozottan érvényes, mert az is befolyásolja az árat, hogy van-e jó orvos a közelben, van-e jó iskola, boltok stb. Van, hogy családok azért képesek költözni, hogy felvegyék a gyereket az adott iskolába, mert a környéken élő gyerekek előnyt élveznek és így is hatalmas a túljelentkezés. Általános iskoláról beszélek, nem gimiről vagy egyetemről! 

Ami jellemző az angol ingatlanpiacra még az ún property ladder, vagyis ingatlan-létra. Nagyon gyakori, hogy valaki megvesz egy kis lakást vagy házrészt, helyrepofozza úgy, hogy lakható és eladható legyen (vagyis nem a legszebb csempét fogja beletenni) és értelem szerűen magasabb áron eladja. A pénzből aztán vesz egy nagyobbat, azt is kipofozza és eladja és vesz még nagyobbat.

Ha megtaláltad álmaid ingatlanát Angliában…

…akkor ajánlatot teszel az ingatlanoson keresztül, amit az eladó vagy elfogad, vagy nem. Ha nem, akkor sem kell félni, hogy egy másik érdeklődő beelőz, mert mindig az első vevőnek van joga visszatáncolni. Ha az ajánlatot elfogadta az eladó, akkor kapja meg az ember a dokumentumokat, például a telekbérleti szabályzatot (lease), amelyet a fent vázoltak miatt érdemes alaposan elolvasni.

Ingatlanvételkor kötelező felmérni a házat műszakilag és az értékét is felbecsülik. A műszaki felmérést a vevő intézi és a szakvéleményt kézhez kapja az ember, jelen sem kell lenni a bejáráson.

A hitel elbírálása függ a szakértői véleménytől és az értékétől is, így addig nincs hitelbírálat, amíg ezek nem állnak a rendelkezésre. 

Amint ezek megvannak, lehet intézni a hitelt. Fontos, hogy hitelfelvételhez 3 éve az országban kell élni. Eztán átvilágítják az embert, közben a vevő szerez ügyvédet. Meg kell jegyeznem, hogy több ügyvédet is megpróbáltunk és mind csapnivaló volt. Egész egyszerűen nem olvassák el a dokumentumokat, mi hívtuk föl a figyelmet dolgokra vagy hogy valami nem úgy volt, ahogy az ügyvéd mondta. Valószínűleg a vevők többsége nem olvassa el alaposan a dokumentumokat és ezért az ügyvédek sem bajlódnak ezzel, de ha már elkérnek 500 fontot, szerintem el kéne, hiszen ezért fizetjük. Az meg a másik, hogy a hibák ellenére nem ajánlotta föl, hogy mondjuk ad kedvezményt, mert benézett valamit, amit ha nem veszünk észre, nekünk kellett volna többet fizetni… No comment.

Az átfutási idő nagyjából 2 hónap lett volna, de egy hanyagság miatt (nem volt bejegyezve a kibővített telekbérlés) nekünk három hónapig kellett várni. Aztán az ügyvédek és a bank kijelöl egy napot, amikor utalják a pénzt és csak ezután kapja meg az ember a kulcsot az ingatlanostól. Az eladót, ahogy mondtam, nem is látod… 

~

Macera tehát van itt is, de leginkább átfutási idő, ami gyakran idegtépő. Hogy ne rossz szájízzel zárjam ezt a bejegyzést, hadd mutassam meg, mivel lepi meg a hitelt adó bank az embert a kulcsok átvétele után. 🙂 Ezt a csomagot a ház ajtajánál találtuk és az a neve, hogy House Move Pack, vagyis beköltöző csomag. Van benne minden, amire az embernek a beköltözés előtt, festés alatt szüksége van: wc papír, konyhai törlőkendő, néhány rágcsa, üdítő, tea, szivacs, tisztítószer. Ilyet még nem láttunk és igen meglepődtünk ezen a kedves gesztuson. 

Már jó ideje gondolkodom, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, mert úgy gondolom, hogy engem keresztre feszítenek ebben az országban, ha bármi kedvezőtlent merek mondani a cottage-ekről. 🙂 Végül mégis úgy döntöttem, hogy megírom, mert egyrészt foglalkoztat a téma, másrészt neves bloggerek is azt mondják, hogy mindig érdemes olyan cikkeket megírni, amelyektől tartunk, és higgyem el, ezek mindig sikeresek. Nos, majd meglátjuk.

A jó, öreg, angol cottage…

Az angol cottage-ekért mindenki rajong. Odavagyunk értük, mindegy, hogy milyen színűre festették, miből építették és hogy nádtetős vagy cseréptetős. Van bennük valami megfoghatatlan, időtálló báj, mesebeli romantika, ami miatt úgy érezzük, hogy ez az igazi otthon.

Saját tapasztalat

Bár már szálltunk meg Tudor-kori házban, amikor Shrewsbury-ba mentünk, mégis, amikor lefoglaltam az idei nyaralásunkhoz a 17. századi cottage-t Cornwall-ban, teljesen odáig voltam, hogy igazi, angol cottage-ben fogunk megszállni. Néztem a berendezést és teljesen elvarázsolt a vidéki angol country stílus, a fatüzelésű kályha, a bútorok és alig vártam, hogy megérkezzünk.

Amikor megérkeztünk, izgatottan léptem be a cottage-be és mint egy kutyus, végigrohantam az összes helyiségen. Örömmel állapítottam meg, hogy minden ugyanúgy nézett ki a valóságban is, mint a fotókon. A cottage otthonos volt és romantikus – végre igazi angol cottage! Nagyon tetszett, pláne, amikor Bill este megrakta a tüzet (hűvös volt és esett az eső). Otthonos volt, bevackoltuk magunkat hát a tévé előtt, a tűz ropogott a kályhában és teát szürcsöltünk.

Ám a következő nap már kezdtem fölfedezni illetve kapiskálni egy ilyen régi cottage hátulütőit.

1)

Leszögezem, semmiben nem szenvedtünk hiányt és egy ilyen régi cottage-t is föl lehet szerelni minden modern berendezéssel, ez ma már alap. Ám amikor reggel öltöztem, akkor vettem észre, hogy a hálószobában az ablak alja a földön van, a teteje pedig derékmagasságban. A szoba így is világos volt, viszont egy idő után furcsáltam, hogy nem tudok szemmagasságban kilátni. Jó, persze, ki mihez szokott… Én megszoktam, hogy az ablakok normális magasságban vannak.

Arról nem is beszélve, hogy ezekben a cottage-ekben gyakran még mindig egy üveglaposak az ablakok, ami miatt elég hidegek és huzatosak a szobák, az ablakon megtapadó penészről nem is beszélve. Kicserélni őket pedig nem olcsó mulatság, pláne, ha az ember szeretne autentikus, a cottage-hez illő ablakot rendelni.

2)

Aztán elnéztem a padlót, ami hepehupás volt és véletlen sem volt egyenes. Persze, ez is bája egy ilyen régi cottage-nek, hogy nincs egy normális derékszög sem rajta, de egy idő után ez is zavarni kezdett. Hogyan lehetne mondjuk egy ilyen padlón tornázni? – gondoltam. Persze lehet, hogy csak én vagyok szuper rendezett és háklis a rendre és az egyenes vonalakra, nem tudom.

3)

A következő dolog, amit észrevettem, az volt, hogy nagyon sok a kihasználatlan hely, a holt tér. Nem praktikus. Persze cuki a kis ablak a tévé mögött a falon, de nehéz elérni, ne adj‘ isten tisztítani, kinyitni pedig macera. A hálóban is nagyon hangulatos a kemencére emlékeztető falfelület, aminek a tetejére egy vázát tettek, de isten igazából csak elveszi a helyet és nem nagyon lehet vele mit kezdeni.

4)

Az is átfutott az agyamon, hogy egy ilyen régi cottage-be nem is lehet praktikus bútorokat (gardróbszekrényt például, ami sok minden elnyel) venni, mert be sem férne, másrészt a nem is tudna ráfeküdni a falfelületre, mivel az görbe, hepehupás. Persze nagyon cukin néz ki a fiókos komód, de azért az embernek más ruhája is van, amiket nem lehet fiókban tárolni. Hol tárolná őket egy ilyen házban az ember…?

5)

Ami sokakat eltántorít attól, hogy cottage-ben éljenek, az hogy ezek a cottage-ek többnyire műemlékvédelem alatt állnak, így például nem lehet falat bontani csak úgy, vagy egyáltalán nem is lehet, nem lehet légkondit beszerelni és még sorolhatnám mikhez kellene engedélyt kérni.

Félreértés ne essék: imádtam ezt a cottage-et a szabadságunk alatt és élveztem minden pillanatot benne. De az ott tartózkodás elgondolkodtatott, hogy vajon szívesen élnék-e cottage-ban.

Arra jutottam, hogy attól függ, milyen cottage-ről van szó. Mert hát ugye rengetegféle létezik… Vannak 16-17. századbeli favázas vagy kő cottage-ek, és valószínűleg ezek a legpraktikátlanabbak. Azt hiszem, ezekben nem szívesen laknék. De mondjuk egy viktoriánus vagy Edvárd-kori cottage-ben, amelyeket már sokkal praktikusabban építettek meg és van bennük derékszög, tágasabbak és bele lehet vinni finoman egy kis mai ízlést is, azt hiszem, igen, ilyenben szívesen élnék. Bár hozzá kell tenni, hogy a viktoriánus cottage-ek hátulütője pedig az, hogy a földszinten van a fürdőszoba, a hálószoba pedig az emeleten és hát nem szívesen másznék le éjjel a földszintre, ha pisilni kell menni, és gyakran úgy építették meg őket, hogy nincs lehetőség az emeletet kibővíteni és egy vécét beépíteni.

~

Mondjuk nem fenyeget a veszély, mert bármilyen cottage-ről van is szó, borzasztó drága mind. Úgyhogy az élmény megmarad a nyaralásra. Arra az egy hétre pont jó is és elég is egy cottage-ben lakni. Ellenben szívesen laknék egy mesés György-korabeli, viktoriánus vagy Edvárd-kori házban… 🙂

Te hogy vagy vele? Szívesen laknál egy régi cottage-ben?

Most, hogy már egy ideje blogolok, fotózóm és vlogolok, úgy gondoltam, megosztom a legszerencsétlenebb és legviccesebb sztorikat, bakikat. Azt hiszem, a legjobban a „Murphy törvénye” foglalja össze ezt a blogbejegyzést.

Fotózás

Murphy törvénye alapján szinte minden alkalommal kivétel nélkül, amint kinyitom a fényképezőgépet, belövöm a kompozíciót és éppen rányomnék a gombra, valami megjelenik és belemegy a képbe. Vagy autó, vagy ember, vagy bármi. Ezután mindig perceket kell várnom, mert a vonzás törvénye alapján kocsi vagy emberáradat várható. Így egy egy jól megkomponált fotóhoz bazi sok türelem kell és néha perceket várok… Az alábbi kép egy klasszis ebben a témában és amikor fotóztam, hangosan felnevettem, mondván, hogy ez nem lehet igaz. Képzeld el a szitut: meglátsz egy cuki, tengerparti cottage-t szép virágokkal, félig kinyitott ún, istálló ajtóval. Kinyitom a fényképezőgépet, oda zoomolok, hogy jó legyen, aztán abban a pillanatban, ahogy lenyomom a gombot, egy kéz kinyúl az ajtón és egy morzsát dob ki! Hát mekkora ennek az esélye?? Hogy pont akkor nyúljon ki egy kéz? 😀

Időjárás

Szinte az is egészen biztos, hogy vagy esik az eső, amikor filmezni, fotózni megyek és tele lesz a lencse esőcseppel, vagy olyan erősen süt a nap, hogy hunyorognom kell.

Videózás

Egyszer egy birtokon videóztam és sikerült jó anyagot fölvennem. Otthon derült ki, amikor visszanéztem a videókat, hogy fordítva kötöttem össze a külső mikrofont és így a hangerő szinte zéró lett.

Bizony a videózáshoz hajat mosok és beszárítom, hogy normálisan nézzek ki a felvételeken. Szinte biztos, hogy a filmezés reggelén esik vagy szitál az eső, de minimum párás a levegő és a hajam össze vissza áll, mire a helyszínre érünk.

Állványozás, renoválás

Többször előfordult, hogy az épület, amelyet felkerestünk fel volt állványozva, vagy egy része (ha nem az egész) le volt zárva felújítás miatt. Elég frusztráló, amikor az ember több száz kilométert tesz meg azért, hogy megnézzen egy helyet és írjon róla a blogon és lefotózza, és amikor odaér, állványok és építkezés fogadja az embert.

Nyelvbotlás

Még az anyanyelvemen is számtalanszor megbotlik a nyelvem. Fogalmam sincs, hogy miért, ezért van, hogy egy egy mondatot vagy részt egy tucatszor veszek föl.

Időzítés

Egyszer elindultunk filmezni vasárnap reggel, hogy nyitásra odaérjünk egy birtokra. Direkt a vasárnap reggelt választottam, mondván, hogy akkor kevesebb a látogató, így kevesebben fognak zavarni miközben a kamera előtt beszélek. Ugyanis szokni és gyakorolni kell azt is, hogy az ember előtt elhaladnak és bámulják az embert. Nos, ezt gyakoroltam volna ezen a birtokon, félrevonulva a kertbe, ahogy mondom, vasárnap reggel, nyitáskor.

Amikor odaértünk, nem akartunk hinni a szemünknek: rengeteg kocsi és nagy tömeg már délelőtt 10-kor, színpad felállítva a kert északi sarkában, és Elvis Presley üvölt a hangszóróból, mivel spéci programot szerveztek arra a napra. Szavakba nem tudom önteni a frusztráltságot, amit éreztem…

Ezek után nekivágtunk és átmentünk egy másik birtokra gyakorolni, majd onnan, egy kisebbre, amit jól ismerek. Azért, hogy gyakoroljam a spontán beszédet a kamera előtt. „Ó, zseniális, odaérünk délután négyre, az emberek már mennek hazafelé, a nap lemenőben, jók lesznek a fények” – gondoltunk. Ahogy odaérünk, látjuk, hogy a kertkapu zárva. Egy hölgy még ott állt a bejáratnál lévő bódéban. Kérdezzük, mi van, hogy nem lehet bemenni. Aznap tartották a nyári fesztivált és kivételesen délután négykor zártak. Nem akartam elhinni…

~

Ahogy látod, a blogolás és a vlogolás néha elég frusztráló tud lenni és bizony türelmet és jó adag humorérzéket igényel. A lényeg azonban az, hogy a képek és videók szívvel, türelemmel és humorral készülnek Nektek.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy megírjam-e ezt a posztot, végül úgy döntöttem, hogy belevágok. Aki több felületen követ, láthatta, hogy másfél hete, amikor a járvány igazán berobbant, napokig nem posztoltam semmit az Instagramon. A Facebook-on ment tovább a napi posztolás, de csak azért, mert előre be volt állítva.

Miért nem posztoltam az Instagramon?

Azért, mert érzelmileg felkavar(t) a járvány, hogy emberek egyik napról a másikra elvesztik a munkájukat, a megélhetésüket, fogalmuk nincs, miből fognak élni, enni, hogy sokak kemény munkával felépített vállalkozása összedől és hogy sokan meghalnak. Egyszerűen úgy éreztem, nem etikus egy ilyen helyzetben posztolgatni, vagy legalább is úgy posztolni, hogy az ember teljesen figyelmen kívül hagyja azt, ami történik a világban. A magam részéről úgy gondoltam és gondolom, hogy

Nem, nem lehet szó nélkül elmenni mellette.

Néztem elsősorban az Instagramon azokat, akiket minden nap megnézek, és azt láttam, hogy továbbra is kőkeményen megy az „én-márka” építés, vagyis dőlnek az újabb és újabb posztok, megjegyzés a vírusról egy szál se (vagy csak alig az érzékenyebbeknél) és minden arról szól, hogy „én, én, én”. Önzőnek és undorítónak találom. Leszögezem, nem azt, hogy valaki posztol, hanem azt, hogy egy árva szót sem szól az egészről és úgy tesz, mintha minden rendben lenne, de erre még visszatérek.

Persze, különbözőek vagyunk, másképp reagálunk dolgokra. Engem pár napra lebénított. Nem az, hogy a vállalkozás, amit most már lassan másfél éve építek egyik napról a másikra értelmetlenné vált, hanem az, ami az embertársaimmal történik. És ez nem valami pátoszos szöveg, ezt őszintén így gondolom és érzem.

Természetesen jómagam is tudom, hogy az élet megy tovább, és hogy egy krízishelyzetben fontos, hogy az ember ne engedje, hogy elhatalmasodjon rajta a pánik. Nem szabad, hogy a vírus átvegye az irányítást az életünk fölött, ezért úgy döntöttem, hogy folytatom a posztolást mindenhol.

Azóta már látom, hogy sokan azért posztolnak kőkeményen a régi rendszer és ütemtervük szerint egy szót sem ejtve a vírusról, mert

1. Ez a megélhetésük és muszáj életben maradniuk, sőt valószínű, hogy most még keményebben kell dolgozniuk az online felületen. Ettől persze még mutathatnának némi empátiát…
2. Sokaknak az segít átvészelni a vírust pszichésen, ha ugyanúgy folytatják a napi rutinjukat.
3. Sokak az Instagram és a többi közösségi média világába menekülnek a gondolataik elől, itt kapcsolnak ki.

Beszélgettem néhány Instagram baráttal erről és minden fotós úgy véli, hogy a képeink segítenek és felvidítják az embereket, ezért nem szabad abbahagynunk. Érdekes egyébként, hogy egy olyan introvertált egyénre, mint amilyen én vagyok, hogyan hat ez a helyzet: a vírus óta valahogy jobban összehoz emberekkel az Instagram. Az is meglepő, hogy olyanok reagáltak a nem éppen rövid posztomra két hete, akikről fogalmam sem volt, hogy figyelemmel kísérik a tevékenységemet, és megdöbbentem, hogy el is olvasták, amit írtam. Buzdítottak Kanadából, az Egyesült Államokból is, hogy folytassam. Jól esett.

Szóval nem hagyom abba. Sem a blogolást, sem a fotózást, vagy a közösségi médiát. Viszont szükségesnek tartottam, hogy elmondjam, hogy érzek ezzel a helyzettel kapcsolatban és hogy az olvasóim, követőim tisztában legyenek azzal, hogy mi az álláspontom, mert véletlenül sem szeretnék érzéketlennek tűnni, akit csak az érdekel, hogy továbbra is dübörögjön a blogja…

Ami egyébként nem dübörög. Szeptember óta megállás nélkül dolgozom rajta munka mellett. Most, hogy a világ lelassított, én is lassítok. Nem azért, mert a világ lassított, hiszen olykor magam is takarékra kapcsoltam, ha szükségem volt rá. Megtehetném, hogy most rákapcsolok, de egyszerűen nem megy. Bevallom férfiasan: nem megy. Néhányan mondták, hogy ne adjam föl, csináljam, hiszen az embereknek most még nagyobb szükségük van arra, hogy valami mást olvassanak és lássanak. Igen, elhiszem, bizonyára így van. De nem megy. Nekem meg arra van szükségem, hogy befelé forduljak most és lassítsak, már csak azért is, mert december óta új pozícióban dolgozom, ami sok energiámat elviszi és február végétől minden hétvégén lakásfelújításon dolgozunk, tehát ki vagyok merülve. Ilyenkor pedig nem jön az ihlet, úgy pedig nem tudok alkotni, hiteles lenni és szívből adni. Márpedig úgy szeretem csinálni.

De majd jönni fog, majd túllendülök ezen és újra klassz lesz a blog.

S hogy miért nem vagyok kétségbe esve, azért, mert az éppen induló vállalkozásom dugába dőlt?

Hiszen, ha a válság el is múlik, valószínű, hogy az embereknek nem lesz pénzük utazgatásra, idegenvezetésre. Egyrészt azért, mert ha az ember eddig eljutott, itt már nem adja föl.

Másrészt a legjobb dolgokra az életben várni kell. A várakozási idő pedig valószínűleg lehetőséget ad másra, finomításra, átgondolásra, másféle munkára.

Amikor ebbe az egészbe belevágtam, egy barátom, aki 20 éve sikeres vállalkozó azt mondta, hogy a koncepcióm, az eredeti elképzelésem annyiszor át fog alakulni a vállalkozáshoz vezető úton, hogy higgyem el, nem szabad ragaszkodni az eredeti elképzeléshez. Megfogadtam a tanácsát. Kíváncsi vagyok, mi fog kisülni ebből az egészből, amit csinálok. Lehet, hogy örökre csak blogolni fogok. De az is lehet, hogy fotós leszek. Vagy írok egy könyvet. És az is lehet, hogy minden sikerülni fog, a vállalkozás is. Csak nem most.

A legfontosabb pedig, hogy mindig is szerettem csinálni ezt az egészet, a blogolást, a kutatást, az írást, a fotózást és szeretek ADNI. Ha pedig a munkásságommal segítek vagy boldoggá teszek néhány embert, már megérte.

Végül nézzük meg, milyen pozitívumokat hoz ez a helyzet:

• Az emberek talán újra megértik, mik a valóban fontos dolgok az életben, mi az igazi érték.
• Úgy gondolom, átalakítja az influenszerséget, az erőviszonyokat a helyzet, ami nem feltétlen baj. Örülök, hogy lehetőség adódik a „kis embereknek”, akik valóban értéket adnak és képviselnek, hogy jobban felfigyeljenek rájuk.
• Van időm kutatni, lassítani, kikapcsolni (persze munka és költözés mellett azért ez így is nehéz).
• Az otthoni munkavégzés miatt nem kell reggel sokkal korábban fölkelni és készülődni, sminkelni. 🙂 Ha később kelek is, van időm reggel egy picit a bloggal foglalkozni, este pedig sétálunk (amíg még lehet), együtt vagyunk és munka után megint csak tudok a bloggal foglalkozni.
• Az alapanyagok hiánya miatt a főzés néha kihívás. Olyan recepteket keresek, amiket meg tudok főzni abból, amink van. Kreativitás! Nem feltétlen rossz. 😉
• Az ember többször megáll gyönyörködni a természetben és jobban észreveszi a szépséget. Itt most igazi tavasz van: süt a nap, a fák virágba borultak, csicseregnek a madarak. Az engedély szerint munka után megyünk egy kört a környéken, ahol lakunk és nagyon élvezzük még ezt is. Megcsodáljuk a fákat, a legelésző teheneket, a kacsákat a Temzén…
• Mindez tavasszal történik velünk, a tavasz pedig mindig a megújulás, az átalakulás időszaka. Bízom benne, hogy nehézségek árán, de pozitív irányba alakul az életünk.

~

Nos, kedves Olvasóm, köszönöm, hogy elolvastad! Köszönöm, hogy itt vagy és megköszönöm, ha itt is maradsz! A magam részéről továbbra is igyekszem érdekes tartalommal, szép képekkel szolgálni. A képeket nem feltétlen MOST készítem a kijárási tilalom miatt, de hidd el, rengeteg képem van, így továbbra is el tudlak varázsolni a vidéki Angliába…

Vigyázz Magadra!

Két éves a blog, ezért úgy gondoltam, hogy a szokásos negyedévi beszámoló helyett inkább úgy gondoltam, összeszedem azt amit a blog tanított az elmúlt két év alatt. Bevallom, amikor elkezdtem felsorolni, hogy milyen felismeréseket tettem a két év blogolás alatt – például azt, hogy nem lehet mindenkinek mindig jót csinálni, hogy úgy tűnik, mindig mindenki jobban csinál mindent, vagy hogy az a bejegyzés, amit imád az ember megírni, sosem népszerű -, rájöttem, hogy ezek nem éppen pozitív gondolatok. Úgyhogy újrakezdtem az egészet, és a pozitívumokra koncentráltam. Jöjjön tehát

1) Helyesírás

Furcsának tűnhet ez a pont, de más az, amikor az ember ír egy emailt barátoknak és más az, amikor az ember kitesz valamit a netre  és ország világ látja. A vicc az, hogy amikor azt hiszem, hogy  most aztán már tényleg nincs a bejegyzésben hiba és már vagy ötször átolvastam, biztos, hogy másnap, amikor a poszt megjelenik az oldalon, találok benne hibát. Alapvetően igényes vagyok a helyesírásra, de amióta Angliában élek és sokkal kevesebbet kommunikálok, olvasok és beszélek magyarul, azóta bizony néha el kell gondolkodnom, hogy ezt vagy azt hogyan mondjuk magyarul helyesen. Gáz, de ez van. Ezért is jó edzés a blogolás, karban tartja az agyam és a magyar nyelvet.

2) Írás

Az ember azt hinné, hogy írni egyszerű, csak leül az ember a gép elé és elkezdi pötyögni azt, amire gondol. Pláne akkor tűnhet ujjgyakorlatnak, ha az ember még visszajelzéseket is kapott arról, hogy jó a stílusa és jól ír. Mégis rá kellett jönnöm, hogy a „profi” blogolás (tehát, amikor valamilyen konkrét témáról ír az ember, nem pedig csak naplószerű bejegyzést) bizony sokkal többet kíván. A legnehezebbek a szakmai cikkek (pl. építészet), de a blog megtanította, hogy ez is tanulható és igaz, amit a bloggerek és marketingesek mondanak: minél többet ír az ember, annál könnyebb lesz. Ha visszanézem a legelső posztjaimat, szívem szerint az összeset átírnám. 🙂

3) Kommunikáció

Az írásban való kommunikáció mindig más, mint a szóbeli. Nehezebben érezni, néha másképp jön le valami, mint ahogy valaki írta. De ahogy az írás, ez is tanulható, és idővel ráérez az ember arra, hogy hogyan kell kommunikálni az olvasókkal, követőkkel, mi az, ami tetszik, mi az, ami kevésbé. Nem mondom, hogy mar profin megy, de alakul.

4) A közösségi média nem feltétlen rossz

Bevallom, nagyon tartottam a közösségi médiától. Sosem voltam fent a Facebook-on azelőtt, Instagraom-on, Pinterest-en de pláne nem. Fogalmam sem volt, mi fán terem a közösségi médián való megjelenés, hogyan kell csinálni, milyen lehetőségek vannak. De ez is tanulható. Ha belegondolok, hogy a közösségi médiával csak egy éve kezdtem el foglalkozni, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy látok fejlődést minden fronton: FB, IG, pinterest. Ugyan egyre több időm és energiám marad rá, mégsem tudok annyi figyelmet szentelni neki, mint amennyit kéne. A slussz poén az, hogy még élvezem is. 🙂

5) Stílus

Amikor az ember elkezd valamit, elkezdi valahogy és kész. Nem sokat gondol arra, hogy vajon ez így tökéletes és amit csinál, az a legjobban fejezi ki önmagát. A stílus menet közben alakul ki és folyamatosan csiszolódik. Néha elbizonytalanodtam a két év alatt, hogy vajon jó irányba tartok-e, jó stílust, témát képviselek-e, pláne akkor, amikor körülnézek az interneten és a közösségi médián. Ilyenkor mindig arra gondolok, mindenki jobban csinál mindent nálam: jobb a stílusa, a témaválasztása, a fotója. A blog megtanított hűnek maradnom önmagamhoz a kísértés ellenére is.

6) Kitartás és türelem

A blog megtanított kitartónak és türelmes(ebb)nek lennem. Nem vagyunk egyformák, van, aki kevésbé kitartó és valaki nagyon elszánt. Alapvetően az utóbbinak tartom magam, de a blogolás olyan, mint egy érzelmi hullámvasút, és bizony a legelszántabbak is meginoghatnak. A türelem a másik szűk keresztmetszet. Talán az segített, hogy még a blog indítása előtt sokat olvastam arról, hogy a sikerhez idő kell és türelmesnek kell lenni. Ezt jól bevéstem az agyamba és számítottam rá. Ennek ellenére naná, hogy néha türelmetlen az ember. Mégis alapvetően úgy érzem, hogy sikerül ezzel is megbirkózni. Ma már kevésbe borulok ki azon, ha valamilyen technikai gond van az oldallal és sokkal türelmesebben kezelem az ilyen helyzeteket.

7) Fotózás

Még csak azt sem mondom, hogy kezdő hobbi fotós vagyok, hiszen többnyire csak illusztráláshoz és dokumentáláshoz készítek fényképeket. Mégis követtem a bloggerek azon tanácsát, hogy fejlesszem a fotóimat, mert sokat számít. Megtanultam jobb képeket készíteni, fényképezőgépet is használni a telefon mellett és főleg, képeket javítani, szerkeszteni. Nagyon remélem, hogy eljön majd az az idő, amikor még több időt és energiát tudok majd ennek a területnek szentelni, de egyelőre arra kell koncentrálni, amiben az ember a legjobb és, ez esetemben a tartalom készítés és írás, no meg a vállalkozás beindítása.

8) Szerkesztés, tervezés, rendszerezés

Amikor egyszer életbiztosítással kapcsolatban tanácsot adott két személy a lakásomon és elő kellett vennem a dossziét, amiben a hivatalos dokumentumokat és számlákat tartottam lefűzve, mindketten elájultak, hogy mennyire rendezett vagyok. (A vicc az, hogy az én szememben a szóban forgó dosszié koránt sem volt elég rendezett. 🙂 ) A blog hihetetlen rendezettségre tanított meg: előre tervezek, naptárt használok, füzetbe jegyzetelek és mindenre igyekszem figyelni, amikor a blog vagy a közösségi média témáit választom ki. Olyan ez, mintha a saját magazinom főszerkesztője lennék.

9) Önmagam felvállalása

A blog talán legnagyobb tanítása az önmagam felvállalása volt. Kiállni ország világ elé a saját fotóimmal, gondolataimmal, termékemmel, írásommal. Az extrovertált embereknek ez könnyen megy, az exhibicionistákról nem is beszélve, de egy olyan introvertált egyénnek, mint amilyen én vagyok, ez nem könnyű, higgyétek el. Nem mondom, hogy már szemrebbenés nélkül kiteszek bármit, de sokat oldódtam.

10) Szeretni azt, amit csinálok és szeretni a követőket

Az ember persze, hogy szereti azt, amit saját maga alkotott meg. Nem? Ez világos, mint a nap. Nos nem, nem az. Az érzelmi hullámvasút miatt az ember néha besokall és néha utálja az egészet. Nagyon kell figyelni ezekre az érzésekre, mert ha az ember ilyenkor nem figyel oda és nem pihenteti eleget a témát, könnyen és hamar kiéghet. Meg kellett tanulnom ezeket is kezelni és szeretni és visszatérni a blogomhoz. Ugyanígy a blog megtanított arra, hogy szeressem az olvasókat és követőket, mindegy, hogy hozzászólnak, reagálnak, vagy sem.

~

Végül, de nem utolsósorban KÖSZÖNÖM, hogy olvassátok a blogot! Örülök, ha tetszik az, amit ez a blog képvisel és nyújtani igyekszik. Mindig örömmel veszem a hozzászólásokat, megosztásokat. Egyszóval köszönöm, hogy itt vagytok, az England’s Puzzle nélkületek nem működne.

Megint eltelt egy negyedév. Ezúttal nemcsak amiatt szerettem volna blog jelentést írni, hogy lássuk hol tart a blog, hanem azért is, hogy bővebben beszámoljak arról, mik történtek, hiszen olybá tűnhet, hogy szinte semmi sem történt, holott a színfalak mögött komoly munka folyt. Januárban a következőket állapítottam meg:

Lassítanom kell, mert nem bírom a tempót, másra nem jut időm és ez felőröl.

Ezt sikerült megvalósítani és meg kell, hogy mondjam, jól tettem, hogy lassítottam. Lehet, hogy a blog ezzel lassúbb lett vagy a Kedves Olvasó úgy érzi, el van hanyagolva (bár remélem, a minőségi írás és a Facebook-on való aktívabb jelenlét miatt nem), de úgy érzem, visszakaptam az életem egy részét. Új ingerek értek, új inspirációt találtam, újra élveztük a hétvégéket, a hétköznap estéket. Mozi, esti tévézések, könyvek, kirándulások és még sorolhatnám. Ezek mind mind fontos szerepet játszottak abban, hogy egy másik célt is elérjek, mégpedig azt, hogy

Ne akarj gyorsan odaérni, hanem élvezd az utat, gyűjts tapasztalatokat!

Bár a Facebook-on igyekeztem-igyekszem aktívabb lenni, más tartalommal szolgálni és máshogy kommunikálni, az első negyedévben gyakorlatilag a terméken, a vállalkozáson dolgoztam a színfalak mögött. Kicsit úgy éreztem, mint aki száműzte saját magát egy időre. Ezt az Olvasó nyilván nem látja, de biztosítok mindenkit, hogy sikerült a másik célt is megvalósítani, vagyis azt, hogy

Vedd előre a legnagyobb falatot és kezd azzal az új évet!

Nos, a munka oroszlánrészét elvégeztem. Igaz, hol teljes erőbedobással, hol pedig takarékon, mert az ember az egyik pillanatban tele van félelemmel, kétséggel, a másikban pedig megtáltosodik. Nehéz úgy haladni, hogy az ember kevés bátorítást kap, ráadásul ez az út rögös. Egyrészt csodálatos, hogy az ember a saját ötleteit és elképzeléseit valósíthatja meg, azon dolgozik, amit szeret, másrészt az ember tele van kétséggel, hogy vajon képes lesz-e csinálni. Tudom, hogy amit megálmodtam, jó és piacképes, de hogy fogom-e tudni csinálni, az más kérdés. Kitartani sem volt egyszerű a fő feladat mellett, hiszen az ember szíve szerint elcsábulna és kipróbálna valami új ötletet. Ilyenkor le kellett magam állítani és emlékeztetnem kellett magam arra, hogy először a nagy feladat! És akkor az év elejei szürke időszakot még nem is említettem. Az idei tél valahogy nagyon hosszúnak tűnt: borongós napok, valahogy a dinamika sem jött. De most, a Kos havában minden megújul, új energiák születnek.

Ami a határidőt illeti bizonyára haladhattam volna gyorsabban is, de sikerült végre megértenem, hogy saját tempóban kell haladni, különben az ember kiég. A saját tempó azért is fontos, hogy az ember fokozatosan megbarátkozhasson a gondolattal, hogy mibe vágja a fejszéjét majd illetve átgondolhatja az egész koncepciót.

Természetesen nem szabad a végsőkig húzni a vállalkozás elindítását, de úgy érzem, muszáj, hogy jól kidolgozzam, megalapozzam az egészet. Igen, összecsaphattam volna egy hónap alatt az egészet. Igen, belevághattam volna hamarabb aki mer, az nyer alapon. De ha az ember minőséget szeretne teremteni – márpedig azt szeretnék -, akkor a lassan járj, tovább érsz elvet vallom. Arra is emlékeztetnem kellett magam, hogy ahhoz, amit szeretnék nyújtani, bizony kutatás, tanulás szükséges és ez bizony nem megy egyik napról a másikra. Meg kell adni az időt hozzá.

Napról napra jobban áll össze a fejemben minden egyes eleme az egyelőre nem létező vállalkozásomnak.

Nem, nem arra törekszem, hogy tökéletes legyen, hiszen akkor évekbe telne és tisztában vagyok azzal is, hogy az ember majd menet közben csiszolja, finomítja, ahogy tanul és tapasztal. De úgy érzem, igen is kell az, hogy egyrészt szeressem a termékem, mert csak így fognak tudni rákapcsolódni, csak így tudok hiteles lenni, és kell az, hogy biztosnak érezzem az egészet. Amíg ez nincs meg, balgaság lenne ország-világ elé kiállni.

Elengedtem azt is, hogy hogyan néz ki a blogom. Vannak hibák rajta, nem működnek bővítmények, lassú és még sorolhatnám. De nem tudok ezzel most foglalkozni, viszont tudom, hogy eljön az idő hamarosan, amikor kiszervezem végleg ezt a tevékenységet és újjá fog születni az egész honlap.

Eredmények:

Bevallom, ez az első negyedév, hogy nem néztem meg a statisztikát. Amikor az ember amúgy is bizonytalan, mert máshová teszi az energiáját, nem kell, hogy még a statisztika lehúzza. Úgyhogy fájdalom, kedves Statisztika, de most nem kérek belőled!

Az Instagram számok megindultak, nem nagyon, de elmozdult a holtpontról, ám ami sokkal fontosabb, hogy sikerült végérvényesen elengedni az azon való „görcsölést”, hogy hányan követnek. Már egy ideje nem izgattam magam rajta, de aztán hallottam egy mondatot, ami teljesen más megvilágításba helyezte az egészet. Amikor nemrég moziban voltunk, a reklámok alatt levetítették a Macmillan Cancer Support egyik új reklámját, amelyben a következő hangzott el:

A rákot nem érdekli, ki vagy. […] A rákot nem érdekli, hány követőd van.

Azt hiszem, nem kell tovább magyarázni. Ilyenformán, ha nem sikerül minden nap posztolnom az Instagramon – ami egyébként a húzó és a legsikeresebb platformom -, akkor sem dől össze a világ. Aminek viszont örülök, az a következő:

• Most először ért el fotóm 100+ kedvelést.
• Kialakult párbeszéd néhány emberrel Instagramon, ami jó.
• Továbbra is vannak pozitív visszajelzések, amik erőt adnak:

„Szeretjük a tartalmaidat.” (Best Castle Combe – egy komoly, hivatalos, regionális oldal.)
„Le vagyok nyűgözve a Shakespeare idézettől. Különösen a magyar fordítástól.”
„Nem tudom levenni róla a szemem.”
„Mi az a staddle stone? (egy gomba alakú kő) Egész életemet Angliában éltem, de sosem hallottam róluk.”
„Elképesztő megtudni ezt-azt azokról az épületekről, amelyek mellett oly’ sokszor elhaladtam egész életemben és azon tűnődtem, vajon mik lehettek. Köszönöm, hogy helyismeretre tanítasz.”
„Szuper tudni a ház múltját. Oly’ sokszor elhaladtam mellette kiskorom óta, és most már tudok róla!”

S hogy mi a következő negyedévre a terv?

SOK MINDEN. NAGYON SOK.

• Szintetizálni az eddigi munkát és összeállítani az anyagot.
• Bejegyezni a vállalkozást.
• Biztosítást kötni.
• Megszerezni a szükséges engedélyeket.
• Átnézni, véglegesíteni az árazást.
• Átalakítani a honlapot, amihez pontosítani kell a tartalmat
• Minden praktikai dokumentumot kialakítani (leltár, egészségügyi és biztonsági, számla, könyvelés stb)
• Az utolsó apró részletek kidolgozása.
• Tesztelés
• Ha a tesztelés sikeres, akkor értékesítés, marketing, tárgyalások – hú, de ijesztően hangzik…!
• Na és persze hozzászokni a gondolathoz, hogy kilépjek a komfort zónámból.

Azt hiszem, nem fogok unatkozni. A terv az, hogy júliusra meglegyen minden, de ha nem sikerül, akkor sem fog összedőlni a világ.

~

Végezetül pedig szeretném megköszönni az eddigi türelmet és megnyugtatni mindenkit, hogy továbbra is igyekszem érdekes posztokat írni és többet adni magamból a blogon, a közösségi médián és mindenhol.

A harmadik negyedév lendülete után azt hiszem, megtorpantam. A nyáron megindultak a dolgok, aztán az ősszel minden lelassult és egész egyszerűen megragadtam egy szinten. Mondhatnók, hogy ez normális, hiszen a természet is lassít és pihen ilyenkor, de amikor az ember épít valamit, ezt hajlamos figyelmen kívül hagyni. Néztem a statisztikát és elszörnyedtem.

Úgy éreztem, semmi értelme tovább csinálni ezt az egészet.

Még az is megkérdőjeleződött bennem, hogy vajon képes vagyok-e az elképzeléseimet valaha is megvalósítani. Hál‘ istennek, ha az ember felismeri, hogy mi a problémája, már az félsiker, és mindig van segítség.

A legjobb, amit tehettem az volt, hogy pihentem és pihentettem a blogot, ugyanis rájöttem, hogy közel vagyok a kiégéshez. Eltűnt a munka közbeni öröm és lelkesedés, pedig ez elengedhetetlen, amikor élménybeszámolót tartok vagy információt osztok meg a blogon. Szerettem volna ehhez visszatalálni, ezért kapcsoltam takarékra.

Közben nagyon sokat gondolkodtam és rájöttem dolgokra.

Nevezetesen arra, hogy

• fontos olyanokról is írni, ami esetleg nekem kommersz, de az olvasókat érdeklik,
• fogyasztóbarátabbá kell tennem a kategóriáimat,
• lassítanom kell, mert nem bírom a tempót, másra nem jut időm és ez felőröl, úgyhogy 2 hetente fogok posztolni (vagy amikor sikerül),
• más kell Facebook-ra, nem jó az instagramos tartalom oda,
• másképp kell kommunikálni a Facebook-on,
• megtalálni a célközönséget. Bevallom, ez nehéz. Ha csak írok, blogolok, akkor talán azoknak teszem, akiket érdekel az angol kultúra. Ha bejön hozzá később az termék, akkor már másoknak is szól a honlap/blog.

De a legfontosabb az volt, hogy rájöttem:

Szem elől tévesztettem a célt.

Azt, hogy nem a blog fog eladni, az csak egy háttér lesz és a termék az, amire koncentrálnom kell. A termékkel kapcsolatban pedig meg kell engednem magamnak, hogy MEGPRÓBÁLJAM és ne vegyem véresen komolyan, ne legyen üzlet szaga és lehetőleg ne hajtsam magma agyon miatta.

A karácsonyi szünetben sok marketinges hírlevelét, honlapját, tanácsát olvastam. Vicces volt látni, hogy nagyjából magamtól is rájöttem azokra a dolgokra, amiket tanácsoltak: például írj listát arról, mit nem fogsz jövőre csinálni és hogy a saját tempóban kell haladni, ugyanakkor némiképp újból összezavarta az éppen tisztuló gondolataimat. Mégis volt 3 mondat, ami nagyon megtalált:

01. Ne akarj gyorsan odaérni, hanem élvezd az utat, gyűjts tapasztalatokat!

02. A legnagyobb falatot előre venni és azzal kezdeni az új évet. (Sosem maradt időm a termékemmel foglalkozni, a blog mindig elvette az időt.)

03. Ne csak blogolgass…

Ezek után tudtam magamat összeszedni és elengedni minden nyomást és elhatározni, hogy januártól a terméken dolgozok, a blog csak másodlagos lesz egyelőre. Amint pedig kész a termék, jöhet a blog/honlap átalakítása.

Azt is mondják, hogy fontos azt is leírni, hogy mennyi mindent tettünk meg az adott évben, hogy jobban lássuk az eredményeket. Nos, íme a listám:

Eredmények:

• Lefordítottam az összes posztomat (54!) 1 hónap alatt
• Telepítettem a WPML-t és 2018 márciusában elindult a blogon 2 nyelven
• laptopot cseréltem
• megtanultam a Photoshop alapjait
• elsajátítottam a fotózás alapjait
• elkezdtem applikációkat használni a telefonomon a bloghoz
• elkezdtem foglalkozni a közösségi médiával és rendszeresen posztolni
• teleírtam egy vastag jegyzetfüzetet 🙂
• A Google első oldalon hozza a keresőben az angol barokk és az angol buttercross kulcsszavakra a fotóimat. 🙂

Visszajelzések, vélemények:

• Az egyik kedves olvasóm elkészítette a receptem alapján az almás pitét, amiről képet is posztolt a Facebook-on és betaggelte a blogot.
• Tudtam újat mondani az angol Instagram követőknek: „Fogalmam sem volt róla, hogy léteznek tűzjelző telegram készülékek. te mindig olyan okos vagy.”
• Az egyik Instagram követőm elolvasta a napórákról írt cikkemet és reklámozta a saját táborában.
• Instagram: „Remek fotó, nagyszerű képek Londonról. A képeid alapján fényképész vagy, nincs szükséged a titulusra.”
• Instagram: „Szeretem a lelkes reakcióidat és hozzászólásaidat.”
• „Az írásaidat olvasva és a képeidet nézve csak csodállak folyamatosan. Érdekes témák, magával ragadó megfogalmazás és temérdek minőségi információ amit nem is értek, hogyan van időd összeszedni. A legnagyobb elismerésem, kiemelve a legutóbbi negyedéves riportból sugárzó tudatosságod. Nekem nagyon kellemes perceket tudsz szerezni, úgyhogy csak így tovább.”

Ami a posztokat illeti, íme a magyar és az angol olvasók tíz legkedveltebb bejegyzése:

Top 10 bejegyzés a magyar olvasók szerint:

1. A komornyik
2. A hó hatása az angolokra
3. Angol sajttorta
4. Honnan erednek az angol pub nevek?
5. Miért van eperlevél Dave Gahan koronáján?
6. Angol palladianizmus és barokk építészet
7. Mi az a HP szósz?
8. György korabeli építészet
9. A lakáj
10. Nuffield – Egy szerény, angol milliomos otthona

Top 10 bejegyzés az angol olvasók szerint:

1. György korabeli építészet
2. Egy angol temetés
3. A Regency és a Gothic Revival
4. Lord? Márki? Vikomt? Hogy is van ez? – Avagy amit Meghan Markle-nek (valószínűleg) meg kell tanulnia
5. Miért van eperlevél Dave Gahan koronáján?
6. A lakáj
7. A Lavenham-i kék posztó titka
8. Piccadilly vagy Piccalilli
9. Hogyan dobtam ki az ablakon 12 fontot?
10. Angol furcsaságok

~

Visszatérve a fő kérdésre, hogy vége van-e a blognak, a válaszom egyértelműen az, hogy NINCS. Viszont változni fog, ahogyan én is változom. Ezt kell megengedni ahhoz, hogy a blog is és én is fejlődni tudjunk.

Boldog új évet kívánok!

Nem, a kép a kacsákról nem azért van kitéve, mert a hír kacsa. 🙂 Valóban most először érzem úgy, hogy vannak biztató jelek, hogy talán megugrottam egy szintet és ez nagyon jó érzés. Rengeteg dolog történt az elmúlt negyedévben; azt hiszem, kicsit bajban leszek a bejegyzés terjedelmével.

Azzal kezdeném, hogy újabb felismeréseket tettem, és jó ezekkel tisztában lenni. Menjünk sorban:

01.

Mindig is tudtam, hogy értéket akartam (akarok) teremteni, nem ismertségre, hanem elismertségre, elismerésre hajtok. Éppen ezért nem a mennyiség fontos, hanem a minőség. Magyarul mondva nem a követők száma érdekel, hanem a rendszeres olvasóké és azoké, akik értékelik, amit csinálok. Ezzel mindig is tisztában voltam, de jó ezt újra kimondani.

02.

Továbbra is nehéz ennyi mindent egyszerre csinálni, bármennyire is élvezem. Ellenben eljutottam arra a szintre, hogy ma már nem stresszelek, ha nem tudok előre dolgozni és nincs kész 2-3-4 posztom. Tényleg igaz a mondás: minél többet ír az ember, annál nagyobb gyakorlata lesz. Ma már nem okoz problémát pár nap alatt megírni egy posztot, a saját tempómban haladok és jut időm a magánéletre is és az olvasásra, kutatásra is.

03.

Ehhez döntéseket kellett meghoznom, melyek a következők:

• Megfigyeléseim alapján a magyar nyelvű olvasók inkább Facebookot használnak, az angol nyelvűek pedig Instagramot. Sikerült eljutnom arra a szintre, hogy már nem okoz nehézséget napi szinten posztolnom az Instagramon. Bár egyetértek azokkal a bloggerekkel, akik azt mondják, a Facebookon is és az Instagramon is más tartalmat kell megosztani, mert unalmas az, ha mindkettőn ugyanazt találja az ember, úgy döntöttem, összekötöm a két fiókomat és átküldöm az Instagram posztjaimat a Facebookra. Így a Facebookot követők nem maradnak le a jó tartalmakról, én pedig időt és energiát takarítok meg. Egyelőre. Amint eljutok arra a szintre, hogy lesz elég időm külön Facebook posztokat gyártani, ígérem, fogok! De addig marad ez a megoldás. Mivel kevés az átfedés, vagyis olyan olvasó, aki mindkét felületen követőm, úgy gondolom, egyelőre ez nem lehet probléma.
• Át kell dolgoznom a kategóriákat és alkategórikat. Majd‘ másfél év távlatából most már kirajzolódni látszik, hogy melyek a húzó írások, kategóriák, mik az erősségeim és mik nem. Éppen ezért fájdalom, de kevesebb recept és főzős poszt lesz. Nem vagyok egy „foodie“, ahogy az angol mondja, fényévekre vagyok az Instagram és Pinterest minőségű étel fotózástól, és egyelőre nincs energiám ezt fejleszteni.
• A húzó kategóriákra kell koncentrálnom. Erről és az alkategóriákra készítettem egy ábrát, érdekes, hogy más és más érdekli a magyar és az angol nyelvű olvasókat. Egy viszont biztos: az tisztán látszik, hogy nagyobb az érdeklődés az olyan poszt iránt, amit megoszt valaki és amely személyesebb, amolyan napló szerű bejegyzés. Vagyis ha többet adok magamból, az érdekesebb (elvileg). 🙂 Érdekes az is, hogy mely cikkeket olvasta a magyar és az angol nyelvű közönség ebben a negyedévben. Nem azokat, melyek az én kedvenceim voltak, amiket imádtam megírni.

04.

Hihetetlen, de valahogy júliusban jöttem rá, hogy tudat alatt követem a januárban megírt üzleti tervem. Lépésről lépésre haladok, igaz, nincs minden maximálisan kidolgozva, de haladok, úgy, ahogy tudok. Sokat jelentett egy magyar IT-s sráccal való beszélgetésem, amikor is egy mondattal rávilágított a lényegre. Azt mondta, hogy

… nem biztos, hogy a blogból fogsz megélni, hanem a termékedből és a blog csak egy beugró és egy jó háttér lesz hozzá.

Paff! Leesett a húszfilléres. Ekkor jöttem rá, hogy igaza van, és hogy ugyan elkezdtem dolgozni a terméken, nem tudatosan tettem azt. Éppen ezért szeptember elején készítettem egy tervet havi bontásban és év végére szeretnék elkészülni a termékkel, szolgáltatással. Eddig tartom az ütemtervet. S hogy mi a termék? Egyelőre titok, meglepetés. 🙂 Majd elárulom, ha eljön az ideje.

05.

Felismertem, hogy képeznem kell magam és be kell fektetnem magamba és a blogba, ezért szeptember elején fotós tanfolyamon vettem részt, ahol legalább az alapokat megtanultam. Itt készültek az ebben a posztban felhasznált képek. A kacsákra büszke vagyok. Aki tanult fotózni, tudja, hogy mozgásban lévő élőlényt, tárgyat fotózni nehéz. A fiatal oktatónk szerint a kacsás képen van egy picit túlexponált, egy tökéletesen exponált és egy alulexponált kacsa, viszont jól kitöltöttem a képet és nem homályos. Na egy szó mint száz, befektettem a blogba, a saját képzésembe, hogy még jobb fotókat készíthessek.

06.

Minden legyen elérhető a telefonomon. Fú, kezdek tiszta blogger lenni, mi? 🙂 De valóban így van, mert sosem tudhatom, mikor futok ki az időből, van, hogy út közben posztolok valamit, amihez kell, hogy a fotóim elérhetőek legyenek a felhőben, legyen fotó- és dizájnszerkesztő applikáció a telefonomon, legyen elérhető a közösségi marketing tervem, és minden tervem stb.

Eredmények

Úgy tűnik, az Instagramon több sikert érek el, mint a blogon az írásaimmal. A befektetett energia megtérülni látszik. Csak pár hónapja kezdtem el foglalkozni a közösségi médiával és mivel sosem voltam facebookos és véleményem szerint ez már leágazó műfaj, én inkább instagramos vagyok. Persze az Instagram világa roppant furcsa. Például nem értem, valaki egy hasonló képért miért kap 150 kedvelést, én meg csak 14-et, vagy egyik nap bekövetnek öten, másnapra elvesztek négyet. Szóval érdekes. De el kell engedni, hogy hányan követnek. Amint elengedtem, és csak arra koncentráltam, hogy megosszam, ami tetszik, jöttek a követők. És az meg sem fordul a fejemben, hogy vásároljak követőket. Aki akar, követ, aki nem, nem. Ilyen egyszerű.

Az is vicces, amikor valaki ír egy pozitív, elismerő kommentet, lájkolja egy fotómat, bekövet, de mire visszakövetem, már ki is követett. Ezt értsem meg… Arra tudok gondolni, hogy arra számít, hogy látván az ő követőinek a számát (31 ezer) visszakövetem, ezzel ő növeli a táborát, de aztán szépen kikövet, mert követni túl sok profilt nem jó.

Ugyanakkor sok mindent meg lehet tanulni, ha az ember figyel. Például rájöttem, hogy simán be kell követni olyanokat, akiknek a munkássága profilba vág, de nem kell mindenkit udvariasságból visszakövetni. Másrészt bátornak kell lenni és kommentelni kell, az mindig jó, mert látják, hogy az ember figyel, érdeklődik elkezdődik egy kommunikáció, amire mások is felfigyelnek. És a legfontosabb, ellesni a hasonló profiloktól, milyen hashtag-eket használnak. Ez nagyon sokat segít. De a legfontosabb: minden nap (ha lehet) posztolni és következetesnek maradni.

Bevallom, számomra az volt egy mérföldkő, amikor egy olyan profil, amely nagyon komoly szinten posztol az angol építészetről és akinek nagyon tetszik a munkássága, bekövetett. Ez olyan érzés volt, mintha egy egyetemi tanár megveregette volna a hátam.

Ezen kívül egyre több pozitív visszajelzést kapok elsősorban az Instagramon, ezek közül néhány:

„Tetszenek a posztjaid és nem csak ez az egy. Folytasd!” (német fotós)

Amikor az ember egy hivatalos társaságtól kap pozitív visszajelzést, az csodálatos, másrészt valaki vette a fáradtságot, hogy valóban megkereste és elolvasta a cikkem:

„Tetszett az angol napórákról írt cikked. Jól felkutattad és lelkiismeretesen írtál róluk. Ha érdekelnek eme szigetország különböző napórái, látogass el a sundialsoc.org.uk oldalra – mert igen, mindennek van szervezete Nagy-Britanniában.”

„Egyébként imádom a posztjaidat. Tetszik, ahogyan a furcsa és különleges részleteket emeled ki és kontextusba helyezed.”

„Egyem a szíved, Drága. És kérlek, folytasd, amit csinálsz, nagyon jó szemed van hozzá és ezeket a képeket meg kell osztanod!” (valószínűleg egy antikvitással foglalkozó ember)

„Nagyon klassz fotó, mert jó a kompozíció. Egy kicsivel több fény kéne és akkor tökéletes lesz!” (fotós)

És néhány visszajelzés Tőletek, olvasóktól:

„Már alig várom, hogy az összes cikket elolvassam. Nagyon tetszik, amit csinálsz.”

„Szeretem az írásaidat!”

„Látszik, hogy szereted csinálni.”

A bloggal kapcsolatban látni, hogy sokkal többen látogatnak el az oldalra és januárhoz képest megduplázódott a visszatérő látogatók száma. Ez jelenleg 18%, ezen szeretnék javítani és növelni az oldalon töltött időt. Az a veszély nem áll fönn, hogy abbahagyjam az írást és csak az Instagramon posztoljak, mert szeretem csinálni, szeretek írni. Inkább az Instagramot kell meglovagolni és onnan a blogra terelni embereket. 😉

És akkor nagyjából már meg is van a terv az év utolsó negyedévére (Jesszusom! Hová tűnt ez az év…?!)

• Kidolgozni a terméket, gőzerővel dolgozni rajta.
• Folytatni az írást, jó tartalmakat gyártani, még akkor is, ha néha úgy érzem, tök alap az, amiről írok.
• Folytatni a közösségi médián a posztolást.
• Átterelni látogatókat az Instagramról a blogra, amikor csak lehet.
• Bekövetni Facebookon is instagramosokat.
• És valamikor majd egyszer lesz olyan dizájnom a blogon, amilyet megálmodtam, de bevallom, ezt most elengedtem egyelőre, mert úgy néz ki, nem akar összejönni. Majd meg fogom találni azt a fejlesztőt, aki komolyan vesz és hajlandó is dolgozni rajta.

~

Ezúton is köszönöm, hogy itt vagytok, hogy olvassátok a blogot, külön köszönet azoknak, akik megosztják. Továbbra is igyekszem még jobb és érdekesebb tartalommal szolgálni – rengeteg ötletem van, már csak idő kell, hogy mindent megvalósítsak. De ahogy az úttörők annak idején mondták, a jelszó:

Előre!

A minap olvastam egy cikket arról, hogy mi lenne a menetrend II. Erzsébet királynő halálakor. Bevallom, kicsit morbidnak tartottam a cikket, ugyanakkor ez is a protokoll része és a cikk csak a kendőzetlen igazságot mutatta be. Azzal tisztában voltam már régebben is, hogy a híres színészekről, ismert emberekről valószínűleg minden televíziós társaságnak van előre legyártott vagy előkészített anyaga arra az esetre, ha elhunynának. Azért lássuk be, hogy egy igen koros embernél ez érthető, ilyen például David Attenborough szerintem, vagy a 101 éves Kirk Douglas.

Visszatérve a cikkre, kissé megbotránkoztatott, hogy milyen részletességgel hozzák nyilvánosságra, hogy mi fog történni a királynő halálakor, hogy a ruha is elő van készítve a bemondóknak és hogy már többször el is próbálták a bejelentést. Ha én lennék a királynő, elég rosszul esne. Ugyanakkor valószínű, hogy ő ebben nőtt föl és tisztában van a dologgal és semmi kivetnivalót nem talál benne.

Hogyan, mikor és miért ruháztam be a királynőbe?

Még a tavasszal, valahogy április környékén. Hogy kell azt érteni, hogy beruháztam a királynőbe? Úgy, hogy megvettem ezt az integető, napelemes figurát potom 20 fontért, ami mondjuk ki: nem olcsó. Mégis, úgy éreztem, hogy kell, hiszen II. Erzsébet az egyik, ha nem a legnagyobb emblémája az Egyesült Királyságnak. Lehet őt kedvelni vagy utálni, de nem hiszem, hogy közömbös tud maradni. Ami engem illet, kedvelem, de nem vagyok „rajongó“ és nem követem minden lépését. Elismerem, hogy nagyon sokat tett ezért az országért, amelyet szívből szeret és tisztelem azért, amiért képes volt tanulni a királyi családban elkövetett hibákból és változtatni. Tetszik, hogy ragaszkodik a hagyományokhoz, ugyanakkor lazít néhány elváráson. Szeretem, hogy szereti a természetet és az állatokat és hogy sosem akart mindenáron rivaldafényben lenni, mi több, elég kevés dolgot oszt meg saját magával kapcsolatban, ezért sokaknak a mai napig nehéz kiismerniük. Vitathatatlan, hogy az ország státusszimbóluma, pláne a 2012-es Londoni Olimpia óta, amikor is mint tudjuk, esernyőjével a kezében ugrott ki James Bond helikopteréből. 🙂

Nem hiszem, hogy ne lenne ember a földön (na jó, ez egy kicsit túlzás), aki ne ismerné föl a karakterét vagy sziluettjét, öltözetét a jellegzetes kalappal, kézi táskával és kabátjával vagy a fejkendőjével. Azért valljuk meg, az egész világ siratni fogja, amikor a királynő örökre elalszik, és az egész világ úgy fogja érezni, egy barátot, egy meghatározó alakot vesztett el. Ebbe akkor gondoltam bele jobban, amikor a királynő skóciai birtokán, Balmoral-on jártunk a nyáron és Bill beszédbe elegyedett a jegyárusokkal. Akkor hangzott el az, hogy elképzelni sem tudják, hogy mi lesz akkor, amikor a királynő már nem lesz, hiszen ők úgy nőttek föl, hogy a királynő ott volt. S valóban. Az 50-es években született generáció tényleg úgy nőtt föl, hogy II. Erzsébet már jelen volt.

Szeretik-e az angolok a királynőt?

Igen is meg nem is. Vannak royalisták, akik teljesen odáig vannak a királyi családért (Bill is közéjük tartozik), és vannak olyanok is (republikánusok), akiknek szúrja a szemét, nagyjából úgy, mint Mr Stokes-nak és Mable-nek a „Csengetett, M’Lord?”-ban, amikor Dalmácia királyi párját látják vendégül:

STOKES Igazán nem tudom, miért csinálnak ekkora felhajtást egy kirúgott vén király és királyné körül ! Ha engem kérdeznek, mindet ki kéne rúgni, a miénket is beleértve!
MABEL Szerintem igaza van, Mr. Stokes! Pokolba az összessel!

Amit mindenképpen irigylésre méltónak tartok, az a hagyomány, ami körülveszi a királyi családot és mindent, ami kapcsolódik hozzá. Sokszor úgy gondolom, hogy mi, magyarok ezt nem érthetjük, mert nekünk már réges-rég nincsen királyunk (az utolsó Árpád-házi király 1301-ben halt meg). Nemcsak az uralkodónkat vesztettük el, hanem az uralkodáshoz kapcsolódó hagyományokat is. Persze mondhatjuk, hogy volt nekünk Mátyás királyunk, meg Sissink, de mégis más az, amikor iszonyú régre vissza tudja vezetni az uralkodó a családfáját.

Miért éreztem úgy, hogy kell?

Nem tudom, egyszerűen csak jött az ihlet, de semmiképp sem azért, hogy angollá váljak (sosem fogok). Van Windsorban egy ház, ami a kedvencem és ezen ház ablakában láttam először az integető királynőt, na meg persze Windsor szuvenír boltjaiban, és megtetszett. Másrészt arra gondoltam, hogy ha ne adj‘ isten II. Erzsébet eltávozna az élők sorából, akkor felmenne az ára még jobban. (Lehet, hogy ez nem szép ilyet mondani, de akkor is így volt. 🙁 ) Érdekes, hogy Bill épp az ellenkezőjét gondolta: szerinte ha a királynő elhunyna, akkor nem az őt ábrázoló tárgyak ára menne föl, hanem azonnal újakat készítenének Károlyról és azt dobnák a piacra. Hát nem tudom, lehet, mindkettő bekövetkezne. Mindenesetre szeretem, hogy a királynő az ablakunkban integet. Tudom, hülyeség, de megnyugtató. Olyan, mintha lenne egy védőszentünk. 🙂

Na de reméljük, hogy a királynő még sokáig él, amire minden esélye megvan, hiszen Édesanyja 101 éves korában hunyt el. Bízom benne, hogy még sokáig láthatjuk újabb és színesebb ruhákban és kalapokban, amelyek oly’ jellegzetessé teszik stílusát.

~

Amikor megvettem végre a bábut, lelkesen és büszkén fogtam és cipeltem magammal. Emlékszem, azt mondtam Billnek, hogy biztosan bolondnak tart, hogy megvettem a királynőt, mire a következőt felelte, amit sosem fogok elfelejteni:

„Nem, egyáltalán nem. Végtére is turista vagy.”
🙂

Ugyan koncerten és hangversenyen már jártam Angliában, színházba bevallom, még csak most sikerült eljutnom először. Két rövid vígjátékot néztünk meg a Harold Pinter színházban, a West Enden múlt szombaton. Az élmény különös és érdekes volt, így arra gondoltam, megosztom.

Jegyvásárlás

Bill órákon keresztül keresgélte a megfelelő darabot, mivel nem szeretem a musical-eket (vessenek meg érte, sajnos ez van), márpedig London tele van musical-ekkel. Ekkor az az ötletem támadt, hogy keressünk rá, vajon játszik-e valaki a kedvenc színészeim közül ebben az évadban, és első választásom David Suchet-re (Poirot) esett. Mit ad isten, éppen játszik egy darabban szeptembertől október végéig, így gyorsan lefoglaltuk a jegyeket. Innentől kezdve indult a visszaszámlálás.

Fogalmunk sem volt, milyen lesz a darab, de úgy voltunk vele, hogy nem lehet rossz, ha David Suchet a nevét adja hozzá és játszik benne. Direkt nem néztem utána jobban, elfogadtam azt, amit a jegy lefoglalásakor írtak a honlapon, mely szerint két, rövid vígjátékról van szó, amelyek a 60-as években nagy sikert arattak.

A Harold Pinter Színház

A Harold Pinter színház 1881-ben épült állítólag csupán 6 hónap alatt és Royal Comedy Theatre néven nyílt meg ugyanabban az évben a West Enden. A mai napig nagyon viktoriánus a berendezés az arany és kék dekorációval, olyan, mint amiket az angol filmekben látni. Érdekessége, hogy a földszinten található az első emeleti páholy, a földszinti nézőtér pedig az alagsorban van. Tehát amikor besétál az ember az utcáról, rögtön a páholyban találja magát. 🙂

A négy híján 800 férőhelyes színház közepes méretűnek számít londoni viszonylatban és nem musicaleket játszik. Érdekelt, vajon hány színház található Londonban, és elámultam, hogy csak a West End-en 38 (!) van, ezen kívül pedig további 118 színházat találtam. (Bár azt kell, hogy mondjam, ránézve a budapesti színházak listájára, mi sem állunk rosszul.) Két típusú színház létezik (leegyszerűsítve): kereskedelmi és nem kereskedelmi. Utóbbiak drámákat és klasszikus darabokat játszanak (hm… ez lenne az én preferenciám), ilyen például a Royal National Theatre, Shakespeare’s Globe vagy a Barbican Centre.

Néhány adat a londoni színházakról:

• A leghosszabb ideig játszott musical a West End-en: Les Misérables
• A legnépszerűbb színházi műfaj: musical
• A legnépszerűbb nem-musical: Agatha Christie Az egérfógó c. műve, melyet 1952 óta játszanak.

Különbség az angol és magyar színház között

Természetesen megértem, hogy azok a dolgok, amelyeket én furcsának találtam, egy angol számára egyáltalán nem furcsa és teljesen normális, mint ahogyan Bill is mondta, hogy ő semmi mást nem várt, erre számított.

1) Dress Code (vagy jobban mondva nem létező Dress Code)

Mondhatnók, hogy egy színházi látogatás nem látogatás, ezért nem lehet reprezentatív a véleményem, de valami azt súgja, ha elmennék még tízszer más színházba Londonban, akkor sem lenne más tapasztalatom. A következtetés, amit levontam, az, hogy színházba menni Londonban nem ugyanaz, mint Budapesten (vagy akár Magyarországon). Bár biztos vagyok benne, hogy otthon is sokat lazult a helyzet a gyerekkorom óta, utoljára pedig talán 2014-ben voltam otthon színházban, otthon azért még mindig megvan az a szokás, hogy az ember szépen felöltözik. Ma már talán nem nézik ki otthon sem azt, aki farmerben jelenik meg (nem úgy, mint a gyerekkoromban, amikor is ez főbenjáró bűnnek számított), de azért mindenki igyekszik elegánsan öltözni, vagy legföljebb „smart casual“-t képviselni.

Nos, London amúgy is elég sokszínű, miért éppen a színházi öltözet lenne más. Nem mondom, hogy nem kellett gondolkodnom azon, mit vegyek föl. De, kellett. Végül mégis úgy döntöttem, hogy szépen felöltözöm (nem kisestélyibe, de valami normálisba), mert mindig jobb elegánsabbnak lenni, mint alul öltözöttnek. A magassarkú cipőm pedig kis papírzacskóban vittem magammal, hogy majd átveszem a színházban. Nos, nem volt rá szükség… 🙂 Amikor megérkeztünk a színházba, a közönség a lehető legkülönbözőbb dolgokat viselte. Bevallom, néhányat nem is értettem, hogy engedhették be… Volt itt minden, a mezítlábas, tépőzáras túra szandáltól kezdve, a rövidnadrág és Martens bakancs kombináción keresztül, a térd felettig érő csizmáig minden. Ekkor úgy éreztem, teljesen fölösleges átvennem a magassarkúm, épp eléggé kilógok a sorból így is, jó leszek én balerinában is.

Persze mondhatjuk, hogy tök jó, hogy ennyire liberális a színház és az a lényeg, hogy néző jól érezze magát és kényelmes legyen, hát nem tudom… Pláne ha belegondolok, hogy a fiatal lányok (és a kevésbé fiatalok is) simán kirittyentik magukat egy pub miatt, akkor színházba miért nem lehet…?

2) Étel, ital

A másik különbség, amit szintén fel nem fogok, az a színházi fogyasztás. Sosem felejtem el, mennyire izgalmas volt gyerekkoromban a szünetben kiugrani a büfébe, ahol benyomtunk egy minyont és egy üdítőt, a felnőttek talán pezsgőztek vagy kávéztak, aztán a csöngetés után szépen visszamentünk a helyünkre. Londonban (vagyis mondjuk inkább úgy, hogy ebben a színházban) az emberek pezsgőspohárral, műanyag söröspohárral és fagyi kehellyel (!!) mentek be az ülőhelyükre. Áááá…! Segítség, nem értem.

3) Taps

Azt talán elfogadjuk valahogy, hogy nyugaton nem ismerik a vastapsot. Rendben. Meg kell mondanom, nagyon megdöbbentem, amikor a darab végén a színészek meghajoltak, majd kiszaladtak és visszajöttek még egyszer meghajolni, de utána eltűntek. A második meghajlásnál elhangzott egy két „Brávó!“, de aztán mintha filmszakadás lenne, felgyúltak a lámpák, az emberek felpattantak a nézőtéren és elhagyták a termet. A színészeknek pedig se hírük, se hamvuk többé, a színpad megvilágítva ott állt üresen, még a függönyt sem húzták le. „Ennyi?“ – kérdeztem magamban. Otthon számtalanszor ki be rohangálnak a színészek, kijönnek egyesével, aztán csoportosan, külön-külön és egyesével is meghajlanak. Itt nem. Két meghajlás oszt‘ ennyi.

Na de jöjjön a lényeg: David Suchet!

Számomra egy tökéletes és hiteles Poirot figura létezik, mégpedig a David Suchet által megteremtett Poirot. Ízlések és pofonok, tudom, elfogadom, ha más mondjuk Peter Ustinov Poirot-ját szereti. Nekem akkor is David Suchet az igazi. Szeretem benne, hogy alaposan utánajárt, részleteket figyelt meg Agatha Christie regényeiben, kijegyzetelte azokat és így építette föl a karaktert. Ő maga is mondta a könyvében, hogy nagyon eggyé vált ezzel a karakterrel, ami legalább annyira előny, mint hátrány. Ugyanis gyakran előfordul, hogy a közönség azzal az egy karakterrel azonosítja a színészt és képtelen más szerepekben elfogadni a művészt. Nos, láttam David Suchet a Gulág c. filmben David Keith oldalán és a Mózes c. bibliai filmben is és mindkettőben nagyon tetszett az alakítása, szóval az a veszély nem állt fönn, hogy nem tudok elvonatkoztatni Poirot-tól.

Az első darabban (Halold Pinter: The Lover) csak két színész játszott, így a szünetben kezdtünk aggódni, hogy esetleg benéztük és félreérettünk valamit és mégsem fogjuk látni David Suchet-t. Hála istennek, nem így lett. Először hunyorogtam a második darab elején, mert parókát viselt, ám jellegzetes szemöldöke és orgánuma miatt nem volt kérdés, hogy ő volt az! David Suchet a színpadon, Londonban. El sem akartam hinni. Azért is nagy dolog, mert egyrészt nem minden évben játszik színházban (utoljára 2015-ben játszott), másrészt már 72 éves és ki tudja, meddig lehet őt színpadon látni.

Alakítása zseniális volt: egy negyvenes, gazdag, meleg férfit játszott. Tökéletesen lehetett érteni minden szavát, gyönyörű angolsággal adott elő és irtó jó volt az arcmimikája. David Suchet-re jellemző alapossággal játszotta a karaktert, ha szabad ezt így mondani. Egész egyszerűen jó volt látni David Suchet-t nemcsak a színpadon, hanem egy más karakter (Harry) szerepében (Harold Pinter: The Collection).

~

Összességében nagyon jó volt a színház, a furcsa angol szokások ellenére is. Azt hiszem, magamévá kell tennem azt a mondást, mely szerint Ha Rómában vagy, tégy úgy mint a rómaiak és akkor minden még klasszabb lesz. Ezért lehet, hogy egy hónap múlva, amikor a „Nyomorultakat” nézzük meg a Queen’s Theatre-ben, majd farmerben és bokacsizmában fogok megjelenni és hot dog-ot fogok enni a nézőtéren… 🙂