Esetem a Marmite-tal és a marmaládéval

 

Ennek a bejegyzésnek az ötlete onnan jött, hogy kedves vendégeim nem tudták pontosan, mi is volt az a kis, szív alakú dobozba csomagolt barna krém, amit a reggelinél láttak és megkóstoltak az angol szállodában. Készséggel elmagyaráztam, és bár sokan hallottunk már a Marmite-ról és a marmaládéról, nem biztos, hogy egészen pontosan tudjuk is, mi az. Ebben a posztban ennek járok utána és két nagyon angol dolgot veszek górcső alá.

Kezdjük a Marmite-tal!

Az angolban van egy kifejezés: „olyan, mint a Marmite”, ami azt jelenti, hogy valaki vagy szeret valamit, vagy ki nem állhatja. Bizony, nem minden angol szereti a Marmite-ot!

Először a gimiben hallottam a Marmite-ról. Abban az időben kezdtek el az iskolák külföldi tanárokat foglalkoztatni, a nyugati tanárok körében pedig népszerű volt keletre jönni oktatni. Így kaptunk egy angol tanárnőt, Helent, aki imádta a Marmite-ot. Amikor erről tanultunk az órán, fogalmunk sem volt, hogy mi az, és elképzelni sem tudtuk, milyen lehet. Azt mondta, behozza az üveget és megkóstolhatjuk. Itt jegyzem meg, hogy nem is lett volna igazán angol, ha nem tartott volna egy üveggel a tanárszállón, amit otthonról hozott… 🙂

Szóval nulladik óra volt, azt hiszem, és kaptunk egy szelet kenyeret, és rákentük ezt a mélybarna trutyit és beleharaptunk. Te jó isten…! Borzalmas volt és akkor még finoman fogalmaztam. Nem tudtuk elképzelni, mit lehet ezen szeretni: kesernyés, sós, tömény, á, kell a fenének. De elfogadtuk, hogy Helen szerette, ő pedig nem vette zokon, hogy nekünk nem jött be.

Itt le is tudtam a Marmite-ot egy életre. Aztán amikor megismerkedtem Billel, kiderült, hogy ő bizony szereti, pláne sajtos szendvicsben. Vett is aztán egy üveggel, amikor összeköltöztünk, de engem nem vitt rá a lélek, hogy megkóstoljam.

Aztán a fent említett történet elkezdte birizgálni a fantáziámat…

Most jött el az ideje, hogy újra megkóstoljam, így hát tettem egy próbát. Bill a lelkemre kötötte, hogy kenjem meg a pirítóst vajjal és utána lehelet vékonyan kenjem meg Marmite-tal. Egyet tudtam: én bizony meg nem kenem az egész pirítóst vele, először csak egy kis résszel indítok.

A vajazásig elég jól haladtam, a Marmite kenésnél már felvontam a szemöldököm. Aztán összeszedtem minden bátorságom és beleharaptam. Jobb volt, mint amire számítottam. Nem éreztem most annyira keserűnek, sósnak viszont sós volt. Nem volt rossz, de nem is valami, amiből többet kérnék. Úgyhogy áttértem gyorsan a marmeládéra, amit viszont nagyon szeretek.

Mielőtt viszont áttérnénk a marmeládéra, nézzük meg, mi is az a Marmite

A Marmite igazából nem is angol eredetű, hanem német. A drezdai német tudós, Justus von Liebig jött rá, hogy a sörgyártás melléktermékét, az élesztő kivonat sűrítve fogyasztható. Az angolok Burton-on-Trent-ben kezdték meg a gyártást, ám az angol sörgyártás különbözött a némettől és módosítani kellett a gyártás folyamatát.

Na de mit jelent az, hogy „Marmite”?

A „marmite” egy francia szó és fazekat jelent. Azért lett ez a termék neve, mert a ragacsos élesztőkivonatot régen kis méretű agyagedényekben árulták, mint amilyen a mai napig látható a címkéjén.

Tehát ezt a nagyon angol cuccot, ami német eredetű és francia neve van :), az angolok pirítóssal, kenyérrel, keksszel eszik elsősorban. Kedvelt kombináció a marmite-os, sajtos szendvics – az Egyesült Királyságban a Starbucks étlapján létezik marmite-os, sajtos pannini.

Marmelade

Be kell vallanom, hogy a kis pirítós sarok után, amely ezen a képen jól látható, áttértem a sokkal kellemesebb marmaládéra, azaz narancslekvárra, ami Paddington maci kedvence ugyebár.

A narancslekvár jó esetben kesernyés ízű. Azért mondom, hogy jó esetben, mert mint minden lekvárt, ezt is nagyon el tudják cukrozni, még akkor is, ha sevillai narancsot használnak hozzá, aminek kesrenyésebb az íze. Létezik vastag és vékony narancshéjú lekvár és van olyan is, amibe egyáltalán nem tesznek narancshéjat.

Először egyáltalán nem szerettem a narancslekvárt és bizarrnak tartottam benne a narancshéjat. Aztán megkedveltem és kizárólag a vastag narancshéjút szeretem. Szerintem a vastag héjú nem annyira édes, mint a vékony.

Vicces, mert a narancslekvár sem angol eredetű: Portugáliából jutott el Angliába. Állítólag 1700-ban egy hajó hajótörést szenvedett Skóciában Dundee partjainál és a szemfüles helyiek a rakományát befőzték lekvárnak, ám azt a történészek nem erősítik meg.

A képen látható Frank Cooper narancslekvár a kedvencem, mert nem nagyon édes. Frank Cooper Oxfordban élt a közép viktoriánus korban. Kezdetben kalap- és nadrágüzlete volt, később állt át vegyeskereskedésre. Felesége, Sarah-Jane 1874-ben 34 kiló narancslekvárt főzött be a saját recepje szerint, ami olyan jól sikerült, hogy elkapkodták. Cooper ezután nyitotta meg narancslekvár gyárát.

Érdekesség: Robert Scott antarktiszi expedíciójára Frank Cooper narancslekvárt vittek. Évekkel a szerencsétlenül járt expedíció után egy üveget találtak jégbe fagyva.

 

~

 

Az ember azt hinné, hogy az édes győz a sós fölött, vagyis hogy inkább a narancslekvár fogy, semmint a sós és tömény Marmite, ám ez nem így van. A kenhető áruk statisztikáját magasan vezeti a Marmite az Egyesült Királyságban. Nesze neked fincsi narancslekvár…