Ó, az egyik kedvenc témám! Bevallom, bizarrnak tűnhet, hogy a vécékről írjak egy blogbejegyzést, de mirét ne? Ez is az életünk része, ráadásul nagyon is fontos. Nem tudom, te hogy vagy vele, de amikor kosztümös filmet nézek, vagy végigsétálok egy hatalmas udvarházban, fölmerül bennem a kérdés, hogy vajon régen hogyan oldották meg, ha valakire hirtelen rájött a szükség. Fel sem tudom fogni, hogy egy nagyobb bálban, ahol akár több száz vendég is megfordult, milyen alkalmatosság állt a vendégek rendelkezésére. Nézzük a Jane Austen filmeket, ahol mindenki elegáns, tiszta és szépen van felöltözve és mindenki illedelmesen viselkedik, de arra kevesen gondolnak, hogy vajon mit tettek, hogyan reagáltak, ha rájuk tört a szükség. Nos, bennem fölmerült a kérdés, s mivel roppant mód érdekel a téma, utánaolvastam.

A középkor és a Tudor-kor

A Tudor korban, a királyi palotában (Hampton Court) három fokozata volt az illemhelynek: 1) a királyi fenségek és az arisztokraták a fent említett szék alá helyezett bilis megoldásban részesültek, 2) az udvaroncok, akik rendelkeztek saját szobával az udvarban, saját bilit tudhattak magukénak, 3) a szolgák a közös illemhelyet használták, amelynek tizennégy (!) lyuka volt, így egyszerre tizennégyen vehettek igénybe! Bizony, abban a korban (és még később sem) csináltak problémát abból, hogy egymás előtt vagy inkább mellett és társaságában végezzék el a dolgukat. Ma már ez elképzelhetetlen lenne. Érdekesség: egészen 1700-ig a király még a vécén sem volt egyedül, elkísérte az ún Groom of the Stool.

A középkori Londonnak tizenhárom nyilvános illemhelye volt, melyek közül a leghíresebb greenwich street-i, 84 (!) üléssel rendelkező árnyékszék volt, melyet a város polgármestere után csak „Whittington hosszúszékének” neveztek a helyiek.

A nyilvános illemhelyek koránt sem jelentettek megoldást a nagyvárosokban. Londonban és Edinburgh-ban is este 10 után öntötték ki a biliket az ablakon, melyet a francia „Gardez l’eau!”, vagyis „Vigyázz! Víz!” felkiáltás előzött meg. El lehet képzelni, hogy az utcákban és sikátorokban milyen magasan állhatott az ürülék, amit aztán az emberek a cipőjükkel bevittek a lakásokba…

Kezdetek

Ha hiszed, ha nem, az első írásos följegyzések az illemhelyekről a 16. századból valók. Történt ugyanis, hogy Sir John Harington, I. Erzsébet keresztfia vízöblítéses illemhelyet épített a házába 1592-ben, hogy a keresztanyját kellő luxussal láthassa vendégül.

A 17. és 18. században a legelterjedtebb megoldás a szék alá helyezett bili volt, amelyet az angol close stool-nak nevez, illetve a szegényebbeknek csak bilijük volt, melyet rend szerint az ágy alatt tartottak (innen az angol név „goesunder” – alámegy). A bili ürítése mindig a szolgálók feladata volt – hát nem irigylem őket… A bili koránt sem volt a legjobb megoldás, de legalább eljutottak a 17. századra oda, hogy edénybe ürítsenek, habár a naplójáról elhíresült Samuel Pepys 1665-ben azt jegyezte föl, hogy egy fogadóban nem talált bilit a szobájában, ezért „kénytelen volt a kandallóba végezni a (nagy) dolgát – kétszer is.”

Fő a rend. Vagy mégsem…?

A 18. század sem volt sokkal kulturáltabb e témában: 1784-ben a francia Francois de la Rochfoucault suffolki tartózkodása alatt elszörnyedt, amikor a fogadóban az angolok az étkezőasztal mellett bilibe vizeltek egymás előtt. (lásd főcímkép) Hm… Amikor egy udvarházban megfigyeltem az alábbi bútordarabot, nem tudtam elképzelni, hogy miért tartották a bilit az alsó fiókban… Hiszen, ha volt is bili a teremben, ott használták mindenki előtt…? – tűnődtem magamban. Nos, a fönti történet igazolja: Igen! Mindenki előtt, az étkezőasztal mellett könnyíttettek magukon.

A jó, öreg „budi”

Természetesen volt helyhez kötött verzió is, ez volt az árnyékszék, vagy magyarosan a „budi”. Szerintem mindannyiunknak van emléke a nagymama kertje végében meghúzódó, fadeszkákból összetákolt budiról, szív alakú kivágással az ajtaján. Nos, ez Angliában is elterjedt megoldás volt kertek sarkában, udvarházakban pedig az épület kommunális szárnyának a legvégén. A budiknak vagy félnyeregtetejük vagy nyeregtetejük volt, s mindegyik ajtaján volt kivágás, ami a szellőzés miatt volt fontos. Ami megdöbbentő, hogy Angliában még a 18. században is voltak két vagy három üléses árnyékszékek, válaszfal nélkül.

Víz vagy föld?

Az első igazi vízöblítéses vécét 1775-ben Alexander Cummins (aki egyébiránt órás volt) szabadalmaztatta: ő találta ki a vízvezetéken alkalmazott S-kanyart, amely a szag kiáramlását akadályozta meg. Rá három évre Joseph Bramah korszerűbb vízöblítéses illemhelyet szabadalmaztatott, amely a fizika törvényének megfelelően a közlekedőedények elvére építve teljesen szagtalanította a rendszert. Megoldása hatalmas sikert aratott.

Ám a végleges, vízöblítéses verzióra még sokáig várni kellett. A gyorsan fejlődő, túlzsúfolt nagyvárosokban az egyetlen megoldás továbbra is a budi maradt, ami szegényebb kerületekben gyakran csordulásig megtelt. Ezeket az ún éjszakai emberek ürítették az éjszaka közepén – megint csak nem egy szép foglalkozás. Ott, ahol az illemhelyeket csatornákhoz kötötték be, a szenny a folyókba folyt, ahonnan viszont az emberek az ivóvizüket merték. El lehet képzelni, micsoda ördögi kör volt ez. Londonban 1840-re kihaltak a halak a Temzében, és több kolerajárvány is volt.

A pöcegödör sem jelentett megoldást, mert sok helyütt a téglafalhoz nem használtak habarcsot, és így a szennyvíz ugyanígy kiszivárgott és visszakerült a talajba, kutakba. Nemcsak a betegségek miatt volt borzasztó a helyzet, hanem a bűz miatt is. Az 1858-as londoni Nagy bűz után Sir Joseph Bazalgette mérnök (aki egyébiránt a londoni Viktória rakpart gyönyörű delfin gázlámpáit tervezte) azt javasolta, hogy építsenek csatornarendszert és vezessék el a szennyvizet távolabbi tározókba, és onnan ürítsék azt a Temzébe. Liverpool, Bristol, Portsmouth, Reading városa követte a példát. Ám az utcák alatt csatornákat építeni igen drága mulatság volt, ezért többen más megoldást követeltek.

Ilyen megoldás volt az ún száraz vagy vegyi módszer, amely abból állt, hogy az emberi végterméket egy száraz anyaggal pl földdel borították be. Így az átalakult trágyává, amit később a földeken hasznosítottak. Ezen vita a csatornát és a száraz megoldást támogatók között elhúzódott úgy vagy 25 évig. Meg kell jegyezni, hogy a száraz-megoldás ugyan nem rossz gondolat, de városokban nehezen kivitelezhető. Földet kellett szállítani a házakhoz, nehéz volt a vizeletet elkülöníteni az ürüléktől és még sorolhatnám. A száraz megoldást szorgalmazók javasolták a hamu használatát, mint keverék anyagot, mondván, az minden háztartásban adott és ráadásul ingyen van. Azokban a városokban, ahol ezt a megoldást használták, csökkent a halálozási ráta és a város is tisztább lett. Ugyanakkor a száraz megoldás nem jelentette a végső megoldást, mivel nagyon megdrágította az elszállítás, amire ráadásul várni is kellett, minek következménye az volt, hogy a ház továbbra is bűzlött…

A víz győz

Így egyértelművé vált, hogy a megoldást a vízöblítéses vécében kellett keresni. Az események akkor gyorsultak föl, amikor Albert herceg 1861-ben tífuszban meghalt, majd rá tíz évvel később fia, Bertie, a Walesi herceg (a későbbi VII. Edvárd király) a Sandringham palotában egy elégtelen lefolyó miatt egy fertőzést szedett össze és az életéért küzdött. Állítólag ekkor mondta azt, hogy

Ha nem lennék herceg, akkor vízszerelő lennék.

Ezek után civil mérnökök és iparosok kezdtek dolgozni a tökéletes vízöblítéses vécén. Ekkor alakultak meg azon nagy cégek, amelyek még ma is szanitereket gyártanak. Ilyen például a Doulton, a Twyford vagy a Shanks.

S hogy milyen problémákkal küzdöttek a mérnökök és gyártók? Nos, fontos volt például a megfelelő mennyiségű víz biztosítása az öblítéshez, amely nem feltétlen állt mindenhol rendelkezésre. A szegényebb háztartásokban egy vödör vízzel kellett leönteni a vécét, de olyan megoldás is született, hogy a konyhai mosogatót kötötték be a vécébe, s így a zsíros, piszkos vizet használták az öblítésre. Ez azért volt gond, mert a kettő között nem oldották meg a záródást, így a vécéből visszaáradt a szag a mosogatóba.

1884-ben dobta piacra Jennings az álló (vagy talpas) vécékagylót, mely fölé egy felhajtható ülőkét szereltek. Ez azonban nem a szaniterhez rögzítették, hanem a falra, hogy a vécét az urak az ülőke felhajtásával piszoárnak is használhassák illetve az éjjeliedényeket is könnyen lehessen üríteni. Bizony, még mindig használták a bilit – emlékezzünk csak, hogy a „Csengetett, M’lord?”-ban az 1920-as évek végén Lord Meldrum föltétlen biztosítani akar Mrs Lipton számára egy éjjeli edényt, amikor szemlét tart a cselédek szobájában és nem talál a szakácsnőnél egyet sem.

A korai álló vécécsészék véleményem szerint felérnek egy egy műalkotással. Nem hiába, a viktoriánus kor végén és az Evdárd-kor elején adtak az esztétikára, ám az 1910-es évekre a szaniterek általánosan elfogadott színe a fehér lett és mellőzte a cicomát. Csak az art deco hozott némi újdonságot a sarkok levágásával az 1920-as években, majd a ’30-as években visszatértek a színek és megjelent a bakelit, mint kiegészítő. Színes szaniter az USA-ban jelent meg először 1927-ben, főleg a kék, a zöld és a sárga. A ’60-as évek végén és a ’70-es évek elején bővült a paletta: divatossá vált az avokádó és a pampafű szín.

S hogyan intézték dolgukat a hölgyek az udvarházak báljain?

Nos, a hölgyek megkérdezték a háziasszonyt, hogy „visszavonulhatnának-e” egy pillanatra. Ekkor a hölgyeket egy vendégszobába vezették, ahol egy éjjeli edényt találtak a paraván mögött. A nagy udvarházakban egyébiránt teljesen elfogadott volt, hogy a cselédek naponta négyszer ürítsék a biliket, amiket használóik fedéllel fedtek le. A cselédlányok forró vízzel és szódával mosták el a biliket ürítés után. Mivel a bilik gyakran törtek, fogyóeszköznek számított és a házvezetőnőknek nagyobb készletet kellett belőle tartaniuk.

Mi van a WC-papírral?

Most, hogy már tudjuk, hogy mibe végezte a dolgát a múlt embere, fölmerülhet a kérdés, hogy mi a helyzet a vécépapírral?

A középkorban egy marék szalmával oldotta meg az átlagember a dolgot, a királyi fenségek és arisztokraták viszont vászon kendőket használtak, amelyeket kifőzés után újra használtak. A papír szóba sem jöhetett, nagyon drága volt. A kifejezetten erre a célra gyártott vécépapír Amerikában készült először 1857-ben, amely lassan elérte az Egyesült Királyságot is és 1888-ban bejegyezték az első brit vécépapírt. A puha vécépapírt 1936-ban találták föl és először urak orr fújására ajánlották és kizárólag a Harrods-ban lehetett kapni. Színe 1957-ig kizáróan fehér volt.

~

Nos, nagyon örülök, hogy olyan korban élek, amikor a vízöblítéses vécé már mindenhol elérhető a környezetemben. Azt hiszem, borzasztó nagy zavarba jönnék, ha bilit kéne használnom, amit aztán ott kellene hagynom, hogy a cselédek eltakarítsák… 🙁