A téma hatalmas és ahogy az előző korok építészeti stílusai, így ez sem feltétlen egyszerű. Mindenesetre igyekszem oly‘ tömören összefoglalni, ahogy csak lehet.

Történelmi háttér

Viktória királynő uralkodása alatt nemcsak az ipar fejlődött elképesztő ütemben, hanem a lakosság száma is megduplázódott. A városok nőttön nőttek, így egyre több és nagyobb építkezésekbe ill. átépítésekbe kezdtek. Tehették mindezt azért is, mert az ipari forradalomnak köszönhetően a vagyon kezdett szépen eloszlani a különböző társadalmi rétegek között és ahogyan az arisztokrácia, úgy az új iparmágnások is a vidéki kúriájukba fektették a pénzüket. Mi több, még a középosztály is szerette volna kifejezni vagyoni helyzetét a külvárosi teraszosan elhelyezkedő házuk vagy villájuk által. Fontos megjegyezni, hogy 1800 után különül el az építőmérnök és az építész. Az építészek a nagy mesterek műtermeiben tanultak, a mérnökök viszont egyetemen komoly tanulmányokat folytattak. Ilyenformán például Brunel Clifton hídja Bristolban mérnöki és nem építészeti munka.

Stílusok

Nem egyszerű követni a fejlesztéseket időrendben, mert az újabb és újabb stílusok egymás mellett jelennek meg.

1) Klasszikus stílus

Ahogy a múltkori cikkemben már említettem, a régens stílus mellett továbbra is kedvelt volt az antik római és görög klasszikus építészet. Nos, a későbbiekben ugyan tovább hódított a stílus, ám újabb hatást favorizáltak, mégpedig az olaszos klasszikusat (Italianate), amely a reneszánsz paloták és toszkán parasztházak stílusára hajaz. Ennek kiváló példája az Isle of Wight-on található Osborne-ház (1845-1851), melyet leginkább az asszimetrikus homlokzat jellemez egy –két hangsúlyos elemmel, mint például a harangtorony. Ezen kívül az gyakori az ikerablak, vagy a hármas tagolású félköríves ablak, alacsony hajlásszögű vagy lapos tető, eresz alatt körbefutó párkánnyal. Az olaszos klasszikus stílust többnyire hatalmas udvarházaknál alkalmazták vagy London West End, Pimlico, Belgravia és Kensington kerületeiben.

 

2) Neogótika

Csak úgy, mint a klasszikus építészet, a neogótikus is folytatódik a viktoriánus korban, bár Augustus Pugin építész hatására, aki kötelességének érezte, hogy a középkor formáit használja, csak gótikus vagy Tudor stílus jöhetett szóba. Nem csoda, hogy a parlamentnek, amely a nemzeti hagyományokat hirdető műnek számított, nemzeti stílusban kellett épülnie. Az 1830-80 közötti neogótikus stílus többnyire Tudor-gótikus (Gothic Tudor) és Erzsébet- és Stuart-kori formák felelevenítése jellemzi, kiváltképp vidéki házak esetében. Ezt az angol a két stílus összevonásával gyakran csak Tudorbethan-nak nevezi. Jellemzői: ólomüveges ablak, csúcsíves ablakok, magas tető, mérmű (a gótikus templomoknál megfigyelhető, csipkés kőberakás), csúcsos oromzat, tornyok, festett homlokdeszkák. Megjelenik az ún, polikrómia, vagyis eltérő színű tégla alkalmazása az épület díszítéséhez, melyet legtöbbször az ablakkeret körül alkalmaztak, vagy a falakon gyémánt mintázatot raktak ki. A neogótikus építészet ugyan megjelenik olyan hatalmas épületekben mint az angol parlament, mégis többnyire középosztálybeli házak, paplakok építésénél alkalmazták.

3) Arts and Crafts mozgalom

Az Arts and Crafts mozgalom William Morris, angol író, költő, festő- és iparművész nevéhez fűződik, aki saját céget alapított, amely tervezéssel, bútorkészítéssel, bútorszövet-, tapéta- és szőnyegkészítéssel foglalkozott. Morris úgy vélte, amíg a művész nem lesz újból kézműves, a kézműves pedig művész, addig nem lehet megmenteni a művészetet a gépek általi megsemmisüléstől. Morris gyűlölte a gépeket és a hagyományos, kézi eljárások felé fordultak. Javaslata esztétikailag jó volt, de társadalmilag kivitelezhetetlen volt hosszú távon. Morris tanítványai és ifjú építészek alapították meg a művészetet és a kézművességet egyesítő Arts and Crafts mozgalmat, melynek kiemelkedő építészes C.F.A. Voysey és Edwin Lutyens volt.

3.1) Óangol

Az Arts and Crafts építészeti alstílusa az ún Old English, azaz óangol stílus, mely1860-as évektől terjedt el és félig favázas kúriák formájában jelent meg. Jellemzői a magas, tégla kémények, függőcserepek, terrakotta domborművek (kedvelt motívum volt a napraforgó) favázas homlokzatok az öblös ablakok fölött, melyeket festőien alkalmaztak.

4) Anna királynő korabeli stílus

A stílus Norman Shaw kezdte el használni az 1870-es évektől kezdve és véletlenül sem összetévesztendő Anna királynő uralkodása alatti építészeti stílussal (1702-09). Tulajdonképpen el akart fordulni a neogótikus stílustól és fel akarta idézni a 17. századi, hazai, klasszikus építészetet. Az Anna stílust könnyű felismerni, hiszen olyan jellegzetes stílusjegyei vannak, mint a vörös tégla, a fehérre festett, fa ablak és ajtókeretek, holland íves oromzatok vagy az Ipswich ablak. A tolóablak nem illett ehhez a stílushoz, így az ablak alsó felében üresen hagyták az ablakot, a felső felében azonban jellegzetes négyzet alakú keretezést alkalmaztak.

5) Francia chateaux

Az Arts and Crafts mozgalommal párhuzamosan, újból virágkorát élte a 16. századi, francia chateaux stílus (más néven neoreneszánsz), melyet Párizs épületei ihlettek, ám ezt a stílust csak a leggazdagabbak tudták megfizetni. Jellemzője: magas tető, manzárdablakokkal, borsszóró (süveg) alakú tornyok, lépcsős oromzatok.

6) Neo-klasszikus stílus

Talán nem meglepő, hogy eme „építészeti jelmezbál“ után, amely igen sokszínű volt, az emberek ismét a klasszikus formák felé fordultak, és megjelent az ún. Neo-georgian, vagyis neo-klasszicista építészet, melynek jellemzője elsősorban a szimmetrikus homlokzat volt. Téglát alkalmaztak, flamand kötésben és párkányos ajtókerettel.

Épületfajták

1) Vidéki udvarházak (Country house)

A vidéki udvarház a viktoriánus korban elsősorban szórakoztatásra és sportolásra szolgált, tehát több funkciót is ellátott egyszerre. Ilyenformán nem csak a családot kellett elkülöníteni a cselédektől, hanem a vendégeket is a családtól. Ennek eredményeképp a piano nobile gyakorlatilag eltűnt, és helyét a földszinten átvette a nappali, a könyvtár, az étkező és egyéb szórakozásra alkalmas szobák (pl. biliárdszoba). A viktoriánus házban ezt tovább cifrázták és gyakorlatilag megduplázták a különböző funkciójú szobák számát, magyarul majdnem minden alkalomra külön szobát hoztak létre: reggeliző terem, reggeli szoba, dohányzó vagy szivarszoba, zene és játék szoba stb. A gyerekeket a felsőbb emeleteken helyezték el közel a szolgálók szobáihoz, a nőket és a férfiakat pedig olyan szobákkal különítették el, mint dolgozószoba, üzleti szoba, könyvtár, dohányzószoba, biliárdszoba szemben a reggeli szobával, nappalival és a boudoir-ral.

2) A vidéki ház (A house in the country)

Nem összetévesztendő a vidéki udvarházzal! A vidéki ház nem rendelkezett hatalmas birtokkal, parkkal és annak fenntartásának költségeivel. Ezek a házakat többnyire a Londonhoz közel lévő megyékben (Home Counties) építették, amelyek többnyire gazdag üzletemberek otthonául szolgáltak, hiszen a vonat által már könnyen bejutottak naponta Londonba dolgozni, vagy akár hétvégi házként használták. Ezen épületek kisebbek voltak, jellemzően az alábbi termeket találjuk meg bennük: hall, nappali, étkező, konyha a földszinten, hálószobák az emeleten. Ezeket a villákat az úttól beljebb építették, hogy a privát szférát könnyebben megteremtsék (a viktoriánusok szerettek mindent eltakarni, az Arts and Crafts mozgalom hívei pedig mindent világosabbá tenni). A házakat nagy kerttel vették körül, amely a városi építészet történetében először hangsúlyos szerepet kapott, valamint olyan nevekkel igyekeztek hangsúlyozni a házak kiválóságát, mint Albion, Richmond vagy Belmont.

3) Teraszosan elhelyezkedő házak

A közép és érett viktoriánus korban a nagy, teraszosan elhelyezkedő házak hasonlók voltak, mint a György-korabeli társaik azzal a különbséggel, hogy ezek már 4 vagy 5 emeletesek voltak és a konyha egy hátsó melléképületben kapott helyet. Az istállósor (sikátor) az épület mögött volt. A kisebb teraszos házak azonban csak egy emeletesek voltak pincével és padlással vagy tetőtérrel. 1875-től egy hátsó melléképülettel egészítették ki őket, amely jellegzetes L-alakú alaprajzot eredményezett. A házak tükörképei voltak egymásnak, a közös falon futott a kémény és iker bejárati ajtókat találunk. A kis méretű teraszos házak esetében a bejárati ajtó azonnal a nappaliba nyílik és az egész borzasztó kicsi és alacsony. Ne mis értem, hogy tudnak még ma is sokan ebben élni.   A viktoriánus építészet vívmánya volt, hogy a közepes és nagy házakban az emeleteken vízöblítéses vécét szereltek be. Ám sajnos, ez nem jutott mindenkinek, ahogy látni fogjuk.  

4) Munkásnegyedek

A legszegényebb réteg továbbra sem megfelelő körülmények között lakott, mi több, a legolcsóbb lakhatási megoldás, az ún back-to-back házak olyan károsak voltak az egészségre, hogy 1875-ben, a közegészségügyi rendelet (Public Health Act) betiltotta építésüket. Milyenek is voltak ezek a házak? Gyakorlatilag olyan sorházakat kell elképzelni, amelyek egy szobányi mélyek voltak és a hátsó falnál érintkeztek, tehát a hátuk összeért. Ablak csak elől, vécé és víz pedig csak az udvaron volt elérhető, amelyen több háztartás osztozott. Ha belegondolok abba, hogy a gangos, budapesti házban, ahol a nagyszüleim laktak, ugyan nem a lakásban, hanem a lépcsőházban voltak a vécék, de legalább minden lakásnak külön mellékhelyiség jutott. Ilyen házak épültek az iparvárosokban, tehát Leeds-ben, Birmingham-ben, Liverpool-ban és Sheffield-ben, ám sokat lebontottak. A házak, amelyek fennmaradtak, ma már múzeumként üzemelnek.  A munkásnegyed lakhatásának megoldására kezdtek el létrejönni az ún model falvak (model villages), amelyben vidéki kunyhók prototípusait gyártották le, hogy aztán azokat utángyártsák és sorházként elhelyezzék. Lord Leverhumle a szappangyárában dolgozóknak külön model falut épített, melynek neve Port Sunlight.

5) Kertváros

Az érett viktoriánus korban a belvárosi rossz körülmények miatt felmerült a kertváros koncepciója, ahol a vidék egészsége párosult a város kényelmével. Ezeket a kertvárosokat a külkerületekben építették, ahol a különböző építészeti stílusokat használtak. Az első kertváros Letchworth Garden City volt, majd követte Welwyn Garden City. Magyarországon hasonló a Wekerletelep, vagy Dunakeszin a MÁV-telep.  

~

Tudom, hogy ez túl sok egyszerre, éppen ezért úgy foglalnám össze, hogy minden, ami az alábbiakhoz hasonló, azt viktoriánus épületnek tekinthetjük:

És minden, ami az alábbi házakhoz hasonlít, Edvárd kori épületnek nevezhetjük.

Nos, remélem, hogy sikerült megkönnyítenem a különböző házak stílusának felismerését és legalább annyira gyönyörűnek találod őket, mint én. 🙂

Folytassuk a sort a György korabeli (Georgian) építészettel. A téma hatalmas és rengeteg képanyagom van róla, nemcsak azért, mert rajongója vagyok a stílusnak, hanem azért, mert hál’ istennek rengeteg épület maradt fönn. A György korabeli építészet nagyon rányomta Angliára a bélyegét, ami nem csoda, hiszen majdnem teljesen lefedi a 18. századot és a legkönnyebben behatárolható építészeti stílus. György korabeli épületeket láthatunk a Jane Austen vagy a Sherlock Holmes filmekben még akkor is, ha utóbbi a késő viktoriánus Londonban játszódik, hiszen ez a stílus formálta meg Anglia fővárosának és olyan nagy városok arculatát is, mint Bath, Brighton, Cheltenham, Royal Leamington Spa vagy Edinburgh. Hogy megértsük a György korabeli építészetet és azt, amit képviselni akart, vetnünk kell egy pillantást a történelemre.

Történelmi háttér

Anna királynő uralkodása alatt Anglia és Skócia egyesült és 1707-ben megszületett Nagy-Britannia. Ám Anna királynő utód nélkül halt meg: tizenhét terhessége volt, de egy gyermeke sem maradt életben, így az angoloknak protestáns utódot kellett szerezniük. Választásuk végül a Stuartok protestáns ágára, I. Jakab dédunokájára, az apai ágon a Hannover-házból származó I. Györgyre esett. György német volt, uralkodása alatt sem tudott megtanulni angolul és igyekezett magát német kultúrával körülvenni. Ezen kívül az új dinasztia új építészeti stílust honosított meg. Ez volt a neo-palladianizmus vagy Palladio-stílus.

A barokk ugyan tovább élt, de az angolok összekötötték a stílust a katolikusokkal, s láthatjuk: az angolok inkább választottak egy német királyt maguknak, semmint egy katolikus angolt. Hát ennyire volt fontos a vallás és ebből kifolyólag az építészeti stílus is. A 18. században virágzott az ország, ekkor volt a mezőgazdasági és az ipari forradalom. A gazdagok még gazdagabbak lettek, a pénzüket pedig otthonuk fejlesztésére és szépítésére költötték. Az arisztokrata fiatalok beutazták Európát, és a klasszikus építészetért való rajongással tértek vissza Angliába. A neo-palladianizmus egyszerű stílust takart, kevés díszítőelemet használt, teljes ellentéte volt a francia udvar pompát kedvelő stílusának, mégis hamar elterjedt. Sikere az arányok harmóniájában rejlett, abban, hogyan viszonyulnak egymáshoz a vízszintes és a függőleges arányok. A stílust a 16. századi építész, Andrea Palladio munkái inspirálták, összefoglalni pedig úgy lehetne, hogy az ókori római építészet újjáélesztése angolszász beütéssel.

A terrace

A 18. század a városodás évszázada volt. Ez azt eredményezte, hogy megnőtt az igény a lakóházakra. A terrace, azaz a teraszosan elhelyezkedő ház ezt a feladatot oldja meg: kis helyen sok lakást foglal magába. A terrace-nek több formája volt: egyenes, négyzet alakú és félköríves. A földbirtokosok kiadás céljából építettek terrace-okat az új, gazdag középosztálynak. Bár a beruházók gyakran építészeket bíztak meg, volt, hogy a legjobb építészek maguk is beruházók voltak.

A tipikus György-kori terrace magas és keskeny volt, hosszú hátsó kerttel. Minden háznak (kivéve a legszegényebbeket) volt pincéje (szuterén), ahol a konyha, kamra és egyéb tárolók voltak. Elől az alagsor egy kis udvarra nézett, amit „area”-nak hívnak. Ide gyakran külön lépcső vezetett le, utat engedvén a kereskedőknek és a cselédeknek. A ház alaprajza rendkívül egyszerű volt: egy szoba elől és egy hátul, a lépcső pedig a fal mellett vezetett föl az emeletekre. A földszinten az ablakok alacsonyabbak voltak statikus szempontok miatt, de az első emeleten megnyúltak. A második emeleten újra alacsonyabbak voltak, a harmadik emeleten pedig négyzet alakúak voltak. Ez azzal van összefüggésben, hogy a Palladio-stílusú terrace piano nobile (nemes emelet) termeinek belmagassága nagyobb volt, mint a második emeleten elhelyezkedő szobáké, később azonban – tűzvédelmi okok miatt – minden emelet belmagassága egyenlő lett. A házak közös falainál húzódott a kémény, ezzel is erősítvén a ház szerkezetét, mely egyben tűzvédelmi előírás is volt. Nagyobb házakban előfordult, hogy 25 kémény volt, amelyeket 1840-ig gyerekek tisztítottak. A György-kori építő követ vagy téglát használt és flamand kötésben dolgozott. A tégla színével megegyező habarcsot használt, majd fehér fugával fugázott – ezt nevezik tuck pointing-nak. Így a fal sokkal rendezettebbnek tűnt, hangsúlyozták a pontos kapcsolódási pontokat. A terrace háznál az ajtót az épület egyik oldalára tették, a nagyobb házaknál szimmetrikus volt, kétszárnyú ajtóval. A bejárati ajtók hat kazettásak voltak, félköríves bevilágító ablakkal. A bejáratot tovább díszítették finom kovácsolt vas korlátokkal, gázlámpa oszlopokkal, melyek gyakran ívet képeztek a bejárat fölött. A György-kori házak ablakai kivétel nélkül mind sash-ablakok (tolóablakok) voltak.

A György korabeli terrace házak evolúciója balról jobbra:

1) Még érződik a barokk hatás: díszesebb oszlopok, balusztrádos attika, urnák a tetőn
2) Korai György-kori terrace ház – jól megfigyelhető az emeletek/ablakok magasságának tagolása
3) Késő György korabeli terrace ház – az emeletek/ablakok magassága egyenlő, vas kerítés

A villa

A 18. század második felében divatba jött a villa, mint vidéki rezidencia. Gyakran a tulajdonos második otthona volt, vagy a London növekedésével a városi kereskedő rezidenciája a város közelében. A Londont körülvevő megyékben rendkívül sok ilyen épületet találni. Ezen házakban a szobák számát lecsökkentették a minimumra: hall, szalon, nappali és könyvtár, mely egészen a 19. századig az ideális elosztás maradt.

A vidéki ház

A kisebb vidéki ház egy tömbből állt, ejtett tetővel, középponti bejárati ajtóval, mely gyakran az egyetlen díszes elem volt a házon. Az 1720-as évektől a templom motívum (egy egy oszlop az ajtó mindkét oldalán, tetejükön timpanonnal) kedvelt volt a bejárati ajtók díszítésénél. Többnyire fehér kőből készült, ami elütött a tégla színétől, s így az ajtó így még hangsúlyosabbá vált. A György-kori ház teteje cserép volt, de a 18. század vége felé palával fedték be. A 18. századtól az öblös ablak újból divatba jött.

György korabeli udvarházak

Nagy házak esetében alul díszített szuterén vagy földszint helyezkedett el (sáros csizmával itt mentek be), majd két oldalon lépcső vezetett föl a főbejárathoz, az ún. piano nobile szintre, amely a Palladio-stílusú és a György-kori házak első emeletén található és ahol társadalmilag fontos termek helyezkedtek el. Ezen a szinten az ablakok timpanonnal vagy szegmens ívvel képzett szemöldökpárkányt kaptak, a tetőtér ablakai négyzet alakúak voltak. A 18. század végére a földszinti szobák visszanyerik jelentőségüket. A főbejáratnál gyakori az oszlopcsarnok, mely görög templomra hasonlított. A házakat alacsonyabbra és lapos tetővel építették, hogy messzebbről nagyobbnak tűnjenek és grandiózusabb benyomást keltsenek. Így a tető szinte láthatatlan volt, egy két ház kupolájától eltekintve. A tetőt balusztrádos attika díszítette, de alapvetően nem tartalmazott sok díszítőelemet. Ha mégis, akkor vagy geometriai vagy növény motívumokat használtak.

~

A György-kori építészet különleges és legalább annyira meghatározza Anglia arculatát, mint a Tudor, az Erzsébet-kori vagy a barokk építészet. Bár rendkívül erőteljes ismertetőjegyei vannak, bevallom, eleinte nehézséget okozott (és néha még mindig jól meg kell figyelnem egy egy házat), hogy megkülönböztessek mondjuk egy londoni György korabeli terrace házat egy viktoriánustól. Szóval tudom, hogy nem feltétlen könnyű elsőre felismerni, de remélem, ezzel az összefoglalóval rá tudtam mutatni azokra a jegyekre, melyek oly jellegzetesen György korabeliek.

A következő fejezet az angol építészetben kissé zavaros, csakúgy, mint a kor történelme: Cromwell köztársasága és a restauráció. Bevallom, ezt a korszakot többször át kellett olvasnom, hogy megértsem, mi hogy van az építészetben. Ennek oka egyrészt az, hogy nehezen behatárolható időszakról van szó, szinte egybe mosódnak stílusok, másrészt pedig mint sok minden, ennek a kornak az építészete is nagyon elüt a kontinensétől. Ennek ellenére megpróbálom a legjobb tudásom szerint bemutatni.

Szóval az Erzsébet és Jakab korabeli építészet után az angol szakirodalom nem is konkrét néven nevezi a stílusokat, hanem „Új fejlesztésekként” (New Developments) 1625-1710-ig, illetve „Új dizájnként” (New Designs)1660-1710-ig. Előbbit nevezhetnénk palladianizmusnak, utóbbit pedig angol barokknak (de hogy ne legyen egyszerű, a barokkon belül elkülöníthetünk Károly-korabeli építészetet is), s mint az évszámokból látjuk, elég nagy átfedés van a kettő között, tehát majdnem párhuzamosan futottak egymás mellett. Stílusban azonban óriási különbség van a kettő között.

A palladianizmus építészeti irányzat neve Andrea Palladio, itáliai építész nevére utal és Palladio művészete inspirálta. Amit ma palladianizmusnak hívunk, az Palladio művészetének adaptációja és tovább fejlesztése a 16-17. században. Azt hihetnénk, hogy ez megfelel a klasszicizmusnak, ám Pevsner szerint tulajdonképpen a reneszánsz nagyon késői hajtásáról van szó.

A Tudor, Erzsébet és Jakab korabeli stílusban a tervezők gyakorlatilag mindent összedobáltak, amit érdekesnek vagy izgalmasnak találtak: oszlopokat, oromzatokat mindenféle arány vagy következetesség nélkül. Inigo Jones volt az első modern értelemben vett építész, aki egyben tanulmányozta az itáliai építészetet, kiváltképp Andrea Palladio munkáit. Többször járt Itáliában és a kora 16. századi római építészektől azt tanulta meg, hogy az épületet, mint egészet kell tekinteni, melyet alaprajzában, homlokzatában racionális szabályok szerint kell megtervezni. Jones törekedett az egyszerű külső díszítésre, véleménye szerint többrétű, súlyos díszítésnek „a komoly építészetben helye nincs”. Ezzel gyakorlatilag szembe száll a korabeli Rómával, azaz a barokkal.

Jones kevés épületet tervezett; kiemelkedő munkája a királyné greenwich-i háza (Queens House), a Covent Garden házak, melyek sajnos nem maradtak fenn, és a Banqueting House. Itt, példaként két épületet tudok bemutatni, bár ezek inkább mondhatók neo-palladián épületeknek, semmint koraiknak. Az egyik a Yorkshire-i Nostell Priory, a másik a Berkshire-i Basildon Park. Mindkét épület letisztult stílust és formát képvisel. Szabályos, arányos, egyszerű vonalak, nyugodt, horizontális tagolás jellemzik. Az épületnek a kiemelkedő középrizalit ad hangsúlyt, mely lehet előcsarnok szerű, oszlopos, háromszögű oromzattal vagy erkéllyel koronázott. Palladio névjegyévé vált az ún. velencei ablak, így ezen épületeknél is előszeretettel használták.

Áttérve az angol barokkra, a barokk Angliában párhuzamos a kontinens barokk építészettel, a Nagy londoni tűzvész (1666) és az Utrechti béke ideje között (1713). Míg Franciaországban virágzott a barokk a 17. század közepén, addig Angliában kevés hatást gyakorolt a művészetekre. Az angol barokk, barokk, de nagyon eltér a kontinensétől, csakúgy mint a kor legnagyobb alakja, Sir Christopher Wren építészete.

A Stuart-kor után Angliában egyfajta egyszerű, holland irányzat hódított hajlított és a timpanonos oromfalakkal. Anglia rokonszenvvel fogadta ezeket az észak-nyugatias, holland jellegzetességeket. II. Károly és udvara Franciaországból és Hollandiából hoztak új ötleteket, melyekben a barokk stílus elemeit lehet fölfedezni. A reprezentatív építészet inkább a franciát követte, a magánépítkezés pedig a hollandot. Az 1600-as évek elejéig kőművesek és ácsok tervezték a házakat, csak ezután jelentek meg immáron képzett építészek: Wren, Hawksmoor, Vanburgh, akik a kontinentális barokkot angol hatással ötvözték. Wren munkásságában mind a francia, mind a holland befolyás megtalálható. Wren tanulmányozta a holland építészet metszetkiadványait és tanulmányútra ment Párizsba, hiszen szerinte Párizs abban az időben „az építészet legjobb iskolája” volt Európában. A közhiedelemmel ellentétben Wren nem volt tanult építész, Oxfordban tanult, a tudományok érdekelték. 1661-ben Oxfordban a csillagászat professzorává nevezték ki. Pályafutása elején szinte csak hobbiból tervezett néhány épületet. Az 1666-os londoni tűzvész után fogalmazódott meg benne az elhatározás, hogy az építészetre koncentráljon.

Az ún Restoration vagy Carolean (Károly-stílus) az 1660-1680-as években volt népszerű. II. Károly visszatért európai száműzetéséből, a cromwell-i szigorú, puritán stílust felváltotta a holland és francia művészet. A Kelet-Indiai társaság növekvő hatalma kapcsán sorra jelennek meg az egzotikus árucikkek Kínából és Japánból, úgy mint a tea, porcelán, lakk, és az indiai lakosok is. Divatba jött a kínai („chinoiserie”), kék-fehér díszítés a kerámiákon, új, teáskanna formák, színes, indiai textília.

Az 1660-as években London még mindig középkori képet mutatott, tele szűk sikátorokkal, favázas házakkal, melyek földszinti alaprajza keskenyek voltak, ám az emeleten kiszélesítették a házakat az utca fölé. Ennek következtében a házak a legfelső szinten majdnem összeértek. Az 1632-es londoni tűzvész után II. Károly többször is felhívta a figyelmet a tűzveszélyre és büntetést ígért az építőmestereknek, de még ezzel sem ért el kellő eredményt.

Az 1666-os Nagy londoni tűzvész, ami egy királyi pékségben keletkezett a Cityben a Pudding Lane-en, három nap alatt elpusztította London épületeinek nyolcvan százalékát. A nád és a fa, mint építőanyag használata már korlátozva volt, de olcsó mivoltuk miatt továbbra is ebből építkeztek. Wren-t a londoni tűzvész után sok újonnan épülő ház és templom újjáépítésével bízták meg, majd 1669-ben királyi főépítésszé nevezték ki. Összesen ötvenegy templomot tervezett, a város külső negyedeiben pedig még négyet. Fő műve a Szent Pál székesegyház, melynek stílusa klasszikus, de a klasszicizmusnak a barokk válfaját képviseli.

A tűzvész után az 1667-es építési törvény kategorizálta az épületeket belső terület alapján. Előírta a tégla használatát a homlokzaton, a minimum falvastagságot. Fa gerendát csak a házak vázához lehetett használni ill. szemöldökgerendának és ablakfélfának. Az épületek magasságát is korlátozták: csak négy szintesek lehettek.
Ekkor született meg a teraszosan elhelyezkedő ház, azaz a terrace, ami egyszerre használta ki a helyet a lehető legjobb módon, másrészt elegánsabb és rendezettebb megjelenést kölcsönzött a városnak. Londonban a nemesek és a gazdag kereskedők ezekben a teraszosan elhelyezkedő házakban laktak. Az egyik oldalon volt a bejárat, amely egyenest a lépcsőházhoz vezetett. Minden szinten nagy elülső és egy nagy hátsó szoba volt, a személyzeti helyiségek pedig az alagsorban kaptak helyet.

A szerényebb, angol barokk házon erős holland hatást lehet észrevenni. Többnyire vörös téglás épületekről van szó, amelyeket immáron nem angol, hanem flamand kötéssel építettek, sarkain kőkiképzéssel, jellegzetes fehér párkányokkal és konzolokkal, manzárd ablakokkal, tolóablakkal (sash window) és a bejárati ajtónál előtetővel. A szobák mindkét emeleten ugyanolyan belmagassággal bírtak. Az ajtók és ablakok fölött gyakran találunk timpanonnal, szegmens-ívvel képzett, fehér, szemöldökpárkányt . Az ajtók felett szintén találunk timpanon, hattyúnyak szemöldökpárkányt, vagy kagylómotívumos lunettát. A barokk alatt, de egészen a 18. századig előszeretettel használták az ajtók díszítésére az ún. Gibbs kapudíszt.

A legtöbb nemes és földbirtokos rendelkezett ugyan házzal Londonban, mégis igazi otthonuknak a vidéki udvarházat tekintették. Ez általában téglából épült, sarkain kőkiképzéssel. A ház vagy négyzet vagy téglalap alaprajzú volt, esetleg két rövid oldalszárnnyal, kontytetővel. A bejárat timpanonnal, előtetővel volt ellátva.
Ezzel szemben a nagy barokk házaknál, kastélyoknál eltűnik a kontytető, helyét a lapos tető veszi át, melyet gyakran baluszteres mellvédekkel díszítettek. A mellvédeken találunk kőből készült vázákat, urnákat, makk díszt. Jellegzetes barokk elem még a kerek és a félköríves ablak.

Az Erzsébet és Jakab-korabeli épületek különös hangulattal bírnak, kiváltképp a vidéki udvarházak. A filmesek előszeretettel forgatnak angol krimiket ezekben a házakban, legyen szó Agatha Christie Poirot-járól vagy Miss Marple-éről, vagy Conan Doyle Sherlock Holmes-áról. Az Erzsébet-korabeli házak tipikusan angol házak benyomását keltik, csakúgy, minta Tudor épületek. Mondtam, hogy szinte mindegyik stílusra rá lehet fogni, hogy „ez nagyon angol” és akkor a későbbi építészeti stílusokat még nem is vettük. Mindenesetre ahhoz, hogy jobban megértsük az Erzsébet-korabeli építészetet, nem árt áttekinteni röviden a kor történelmét.

I. Erzsébet uralkodását Aranykornak nevezik, hiszen legyőzvén a spanyol Armadát ekkor vált Britannia a tengerek urává és ez volt az angol irodalom aranykora is. Az ország gazdasága virágozott, az emberek anyagi helyzete javult a gyapjú- és textilkereskedelemnek köszönhetően. A vagyoni átrendeződés miatt a társadalmi ranglétrán lejjebb állók is megengedhették maguknak, hogy házakat építsenek, esetleg átalakítsák Tudor-korabeli épületeiket. Nem csoda hát, hogy rengeteg vidéki udvarház, kastély és kunyhó (cottage) épült ekkoriban, elnyerve ezzel a „nagy újjáépítés“ (Great Rebuilding) korszakának címét.

Az Erzsébet-kori építészetet három stílus befolyásolta: az itáliai reneszánsz, a Loire menti kastélyok francia és a flamand veretdísz-építmények stílusa. Összetett jelenségről van szó tehát, amelyben flamand és francia elemek uralkodnak az angol udvari építészetben, míg a világi építészetben az angol hagyományok. I. Erzsébet Angliájában szinte mindent be akartak fogadni, ami látványos és új volt, így gyakorlatilag majdnem minden megfért egymás mellett, akár stílusos volt, akár nem. Ne feledjük, ebben a korban a házakat még nem építészek tervezték, hanem nagy valószínűséggel tanult és tehetős uraságok, akiknek ez volt a hobbijuk. I.Erzsébet nyaranta beutazta a vidéki Angliát és előszeretettel vendégeskedett nemesek nagy udvarházaiban, melyeket prodigy house-nak neveztek. Ezek a házak főutakhoz közel épültek, sokszor kifejezetten a királyi udvar szórakoztatására. Ha belegondolunk, hogy egy egy ilyen körúton 150 fős személyzet kísérte a királynőt, nem lepődünk meg ezen házak méretein, bár gyakran ez sem volt elegendő és átmenetileg újabb épületeket kellett felhúzni a látogatás idejére.

Az Erzsébet-kori építészet sajátossága, a szimmetriára való törekvés, az emeletes építkezés és az alaprajz megváltozása. Az építtetők mindenképp ki akarták fejezni társadalmi státuszukat, így jelentős változás, hogy az udvarház többé nem befelé, a kert felé nézett, hanem kifelé, ezzel is mutatván a ház urának gazdagságát. Az új udvarház alaprajza E vagy H alakú volt. (Az E alaprajznak állítólag semmi köze nincs a királynő nevének kezdőbetűjéhez.) A rövidebb szárnyban volt a konyha, a középsőben a főbejárat és a hosszabbik szárnyban a nappali. A főbejárat mellett helyezkedett el a csarnok (hall). Az emeleten voltak a hálószobák és az ún. hosszú folyosó (long gallery). Ez utóbbi jellegzetes funkciót kapott: a család szórakozására, testmozgásra (séta, vívás, játékok) használta rossz idő esetén és kiváló helynek bizonyult a családi festménygyűjtemény számára is.

Fontos megjegyezni, hogy ebben a korban csökken a csarnok fontossága, sőt a funkciója is megváltozik. A középkorban a csarnokban étkezett a család, ám I. Erzsébet korában ezt a funkciót átvette az épület privát szárnyában elhelyezkedő nappali (best room). Kisebb házakban a csarnok szerepe még jelentéktelenebbé vált, csupán csak a vendégek fogadására használták. A legnagyobb udvarházakban azonban megjelenik a nagy szalon (great chamber), ahol a család nemcsak étkezett, hanem szórakoztatott is.

Az udvarházak főbejárata nagy hangsúlyt kapott: itt nyilvánulhatott meg a birtokos vagyonának mértéke mindenféle díszítés formájában. Ugyanígy státusszimbólumnak tekinthetjük a hatalmas üvegablakokat, hiszen I. Erzsébet korában ugyan több üveget gyártottak, de még mindig luxuscikknek számított. Az ólomkeretes ablakok mintája a 15. században gyémánt, a 17. században négyszögletes.
Az épületeknél az oromzat megduplázódik, esetleg triplázódik. Az Erzsébet korabeli udvarházaknál jellemzően háromszög alakú oromzatot találunk, vagy flamand hatásra íveset, míg a Jakab-korabeli udvarházak ismertetőjele a lapos tető attikával (lásd fentebb Hardwick Hall), vagy kupolás tornyok, amivel még jobban hangsúlyozták az épület magasságát. Az attikába gyakran a ház tulajdonosának a nevét rakták ki kő oszlopokból (lásd fentebb a Hardwick Hall tetején az E és S betűket – Elizabeth Shrewsbury). Ekkoriban jelenik meg a tetőablak is. Mindkét kor építészetére jellemző az öblös ablakfülke (bay window) megemelése, amely lehetett félköríves, vagy szögletes.

A nagy udvarházakra jellemző változások a közepes és kis házakban is végbementek, vagyis a két-három szobás házak már emeletesek voltak, a szalon alul helyezkedett el, fent a hálószobák. Ezt a horizontális tagolást a 17. század végére a kunyhó (cottage) is átvette. Sok ház a padlásteret is beépítette: vagy a cselédeket szállásolták el, vagy tárolásra használták, esetleg mindkettőre. A városi házak is változáson mentek keresztül. A csarnok, mely a középkori ház központi helyét foglalta el, eltűnt és a szalon (best chamber) vette át a helyét, az emeleten pedig a hálószobák kaptak helyet. A házak belmagassága éppen ezért csökkent, de az emeletek száma nőtt.

Ahogy végighaladunk majd a különböző angol, építészeti stílusokon, látni fogjátok, hogy szinte mindegyikre rá lehetne fogni, hogy „ó igen, ez nagyon angol“ vagy „ó, ez határozza meg Anglia és/vagy London hangulatát“. A sort a Tudor kori építészettel nyitom, s bevallom, sokat gondolkodtam azon, hogyan fogjak hozzá a bemutatásához, mivel elég bonyolult. Kihagyni semmiképp sem akartam és nem is lehet, mivel nagyon meghatározza Anglia jelenlegi építészetét is, hiszen ezek a házak – az angolok kínosan mindent megőrizni akaró attitűdjének köszönhetően – még ma is állnak.

Talán úgy érdemes megközelíteni a Tudor kori építészetet, hogy két részre osztjuk. Egyrészt gondoljunk a többnyire kőből, téglából épült udvarházra, a jellegzetes fa fedélszékére, kőből készült csúcsíves ablakaira és csavart, tégla kéményeire. Ilyen például VIII. Henrik Hampton Courtja vagy a Harry Potter-ben a terem, ahol ebédelnek. Másrészt pedig gondoljunk a favázas házakra, olyanokra, mint Shakespeare stratford-upon-avon-i szülőháza. Ha ez a két kép él bennünk, akkor máris könnyebben meg fogjuk érteni a részleteket.

A Tudor kori építészet nemcsak azért fontos, mert megalapozta a mai Anglia hangulatát, hanem azért is, mert itt kezdődik az angol világi építészet. Miért? Azért, mert a kora középkorból csak templomok maradtak fenn, szász telepesek lakóépületei sajnos nem. Az ásatások alapján azonban le lehet modellezni, hogyan néztek ki. Az 5-7. századi kunyhó egyszerű volt: falai fából készültek és nádtető borította. A ház gyakorlatilag egyetlen szoba volt, melynek közepén tűz égett, a tetőn pedig lyuk volt, hogy a füst ki tudjon szállni. A későbbi, normann hódítások idejéből sem maradtak fenn lakóházak, szinte csak erődítmények, várak romjai maradtak ránk. Az évszázadokkal későbbi, 12-15. századi házról annyit tudunk, hogy ugyanúgy egy nagy teremből (csarnokból) állt, közepén szintén tűz volt, a teteje pedig nyitott volt a füst miatt. A különbség az volt, hogy a csarnok egyik végében kapott helyet a birtokos asztala és széke.

Itt érdemes megemlíteni az első csoportot, vagyis az udvarházakat és a nagyobb birtokosok házait (Hampton Court és Harry Potter csoport). A Tudor építészetben a csarnok, mint a ház mindennapi életének központja, megmaradt. A terem egyik végében volt az uraságnak és családjának az asztala, a túlsó végén volt a bejárat és a válaszfallal elkerített folyosó. Az urasági asztal mögötti részben egy szoba vagy kamra, a választófal túlsó oldalán konyha, éléskamra, füstölő, köpülő volt. A csarnok nagyobb ablakot, több világítófelületet kapott, mivel szórakozás és a vendégek fogadásának színtere és emiatt presztízskérdés is volt. A napi teendők ellátására a többi szoba szolgált. A 16. századig a csarnokokban fa fedélszéket találunk, ami a templomokkal mutat hasonlóságot. Található olyan csarnok is, melyet oszlopsor tart. Oszlopokat azért használtak, mert így a csarnok széle és hossza nem volt korlátozva a fedélszékhez használt gerendák mérete alapján és a terhet az oszlopok viselték.

Ekkoriban alakultak ki a nagy udvarházak, melyeket az arisztokrácia építtetett és melyeknek saját védelmi rendszerük volt (várfal, vizesárok). Éppen ezért udvarház csakis a királyság (The Crown) engedélyével épülhetett. Ezek a birtokok jóval többet nyújtottak az ott lakóknak: nagyobb volt az élettér, jobbak voltak a körülmények és a lakóépületek elosztása is praktikusabb volt. Jellegzetessége a kőből készült csúcsíves, mérműves ablakok, és a csavart, tégla kéménycsoportok, melyek státusszimbólumok is voltak egyben.

A másik csoportba tartozott a favázas ház, melyet az angolok „half-timbered“-nek hívnak, a németek „fachwerknek“. Ezen épületek váza többnyire tölgyfából készült, a falakat pedig paticsfallal töltötték ki, mely egy ágakból fonott vázra (wattle) felvitt, agyagból és szalmából kevert anyaggal (daub) tapasztottak be. A fonatot mindkét oldalról befedték vályoggal, majd vakolták és festették. Amennyiben a faváz kis osztásokkal készült, a fonat elbírta a burkolat súlyát, máskülönben a falat lécekkel kellett megerősíteni. A későbbiekben ásványi anyagokat is használtak a kitöltésre, vagyis homokot, agyagot, követ, téglát. A tégla ekkoriban még luxuscikknek számított, ezért kevesek engedhették meg maguknak, hogy csak téglából építkezzenek. A favázas házaknál a téglának funkcionális szerepe ezért még nincs, csak díszítésre használják. A Tudor kor jellegzetes tégla motívuma a halszálka (herringbone), amiről már volt szó itt.

A középkori Angliában a favázas építkezés két formában jelent meg. Az egyik az ún. cruck-váz, a másik pedig az ún. négyzetes-váz (box framing). Nézzük meg előbb a cruck-vázat!

A cruck-váz a 13. századtól terjedt el. Jellegzetessége az A-alak. A váz alapját két függőlegesen felállított, egymásra nagyjából merőleges, meghajlított, általában egyetlen fatörzsből kétfelé hasított gerenda képezi. A cruck-váznak nagy volt a teherbírása, ez tartotta a tetőszerkezetet. A cruck ház falai gyakorlatilag függetlenek voltak a váztól. A falakat gerendákból és a már említett anyagokból építették. Ez a szerkezetet Nyugat-Angliában és Wales-ben terjedt el, és különböző vidékeken különböző cruck-vázat kedveltek. Devonban, Somersetben, Dorsetben és Dél-Wales-ben az ún. jointed cruck-vázat, Cornwall-ban a base cruck-vázat.

A négyzetes-váz túlszárnyalta a cruck-vázat, leginkább azért, mert ez az építkezési forma lehetővé tette, hogy több emeletet építsenek. A 15. századig a nagy négyzetes-váz hódított teret, majd a 15. századtól a kis négyzetes-váz vette át a vezető szerepet az építkezésben. Az erősen tagolt gerendás építkezés Dél-Kelet Angliában és East-Angliában terjedt el.

A mesterek a gerendákat római számokkal számozták meg, mert a vázat csak az építkezés helyszínén állították össze. Lehetőleg sík terepen építkeztek, emelkedőn, lejtőn sokkal nehezebb dolguk volt. A dúcolásokkal előreugró, függesztett emeleteket alakítottak ki, melynek előnye nemcsak az volt, hogy a városfalon belüli szűkös helyeket ki tudták használni, hanem az is, hogy felfelé terjeszkedtek, mivel az alaprajz alapján kellett adót fizetni. Így a földszint rendszerint kisebb alapterülettel bírt, mint a rá épülő emeletek. Az házaknak ily módon kiugrottak a felső szintjei (ezt hívjuk jettying-nek), gyakran majdnem összeértek a keskeny sikátorokban a szemben lévő házáéval, ami fokozottan tűzveszélyes volt.

Meg kell említeni még egy középkori ház típust, a Wealden-házat, mely Kent, Sussex és Surrey megyében volt elterjedt. Ezek a házak közepét hatalmas, kétszintnyi belmagasságú csarnok alkotta, melyhez kétoldalt emeletes ikerszárnyak csatlakoznak. Az oldalszárnyak emeletei rendszerint előreugranak. Az egész épületet egyetlen, meredek nyeregtető fedte.

~

Ahogy említettem az elején, a Tudor-stílus nagy hatással volt a következő századok építészetére. A romantika idején, a 19. században újjáéledt az ún. „Tudorbethan” vagy másképpen „Mock Tudor” stílusban, de erről majd később mesélek.

Bármerre is jár az ember Angliában, mindenütt talál vakolatlan téglaházat. Mondhatnók, hogy a terrakottáról az ember a mediterrán világra asszociál, de nekem inkább az észak jut az eszembe, hiszen rengeteg vakolatlan tégla épületeket találunk Belgiumban, Hollandiában, a skandináv országokban és persze az Egyesült Királyságban is. Különös hangulatot árasztanak ezek az épületek, nemcsak a különböző építészeti stílusuk miatt, hanem mert annyi féle téglából építették őket. De lássuk csak, hogyan is kezdődött a tégla története Angliában!

Korai angol téglák

A Tudor-korban favázas házakat építettek (half-timbering), ahol a házak vázát gerendából építették, a falakat pedig betapasztották és vakolták. Ugyan a tégla már létezett, de nagyon drága volt, éppen ezért ekkor még nem volt funkcionális szerepe, csak díszítésre használták. A Tudor-kor legismertebb tégla díszítő motívuma az ún. herringbone (halszálka, lásd a cím fölötti képet) és a diapering (gyémánt alakzat). Utóbbi esetében eltérő színű téglákkal gyémánt formát raktak ki. A sötétebb tégla tulajdonképpen nem volt más, mint túlégetett tégla, amit így használtak föl.

A tégla elterjedése

A tégla a 17. században terjedt el Angliában, különösen az 1666-os Londoni tűzvész után, amikor is törvény rendelte el, hogy téglából építsék újjá az épületeket. Így nemcsak biztonságosabb házak épültek, hanem új építészeti stílus is kialakult. A tégla East Anglia-ból (Suffolk és Norfolk) terjedt el holland bevándorlók által, de az ország importált is téglát a kontinensről gyapjúért cserébe. Ilyenformán a tégla kezdetben luxuscikknek számított, csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak, hogy téglából építkezzenek. Éppen ezért amikor a tégla divatba jött, a kevésbé tehetősek csak a házuk homlokzatát vonták be téglával, a ház többi részén pedig megmaradt a favázas, Tudor-kori szerkezet.

A 18. században a csatornákon hajóval szállították a téglát az országban, majd a 19. század közepén, a vasúti közlekedés megjelenésével már lehetővé vált a tégla olcsóbb szállítmányozása.

Különböző színek

A tégla színe mindig tükrözte a helyi agyag színét, így Oxfordban a sárgás fehéret, Londonban a vöröset és a sárgás-szürkét, Suffolkban a fehéret, Lincolnshire-ben a sötét vöröset, Staffordshire-ben pedig a kéket. A színes téglák használata lehetővé tette, hogy a házak érdekesebbnek tűnjenek és hogy kiemeljék az ablakokat, ajtókat. A viktoriánus korban előszeretettel használtak különböző színű téglákat, sőt újra divatba hozták a Tudor-korabeli diapering-et (gyémánt alakzat).

Egyéb dekoráció

Az épületeket nemcsak a téglák színével díszítették, hanem különböző kötésekkel. Természetesen a kötéseknek elsősorban statikai funkciójuk volt, ám később a ház különböző részein más és más kötéseket használtak, hogy érdekesebbé tegyék az épületet és kiemeljenek részeket. A három legelterjedtebb kötés a(z)

• angol (english bond)
• flamand (flemish bond)
• nyújtott kötés (streched bond) volt.

Fő angol téglafajták

Három téglát emelnék ki a sok közül: a londoni “Stock” téglát, az Accrington-téglát avagy NORI-t és a Staffordshire-i kék téglát. Kezdjük a londonival.

A Londoni Stock tégla

A Londoni Stock tégla jellegzetes sárga színét a London környékén, délen és Kentben található agyag színe adja. Rengeteg ház épült belőlük Londonban és a dél-keleti megyékben.

NORI-tégla avagy Accrington-tégla

Ez a típusú tégla ún. építőmérnöki tégla, ami azt jelenti, hogy ott alkalmazták, ahol nagyon nagy teherbírásra és ellenállásra (sav, gőz stb.) volt szükség, például hidak, vasútállomások, gyárak esetében.
A NORI téglának magas a vas tartalma, ezért nagyon nagy a teherbírása és ez adja a jellegzetes vörös színét is. Először az Accrington-i Téglagyárban kezdték gyártani (Manchester környéke). Több elmélet létezik, hogy miért nevezik a téglát NORI-nak. Nekem az tetszik a legjobban, hogy a tégla formába a „vas”, azaz „iron” feliratot akarták beletenni, de véletlenül fordítva sikerült. 🙂 NORI téglából készült többek között a Blackpool-i Torony, az Empire State Building és a Battersea Erőmű.

Staffordhire-i kék tégla

Ahogy a neve is mutatja, az agyagot Staffordhire környékén bányászták. A belőle készült téglát magas hőmérsékleten, alacsony oxigéntartalmú légnyomás alatt égették ki, így kapták a kékes színt.

~

A tégla csak egyike az Angliában használt építőanyagoknak. Hogy mit használtak még, arról itt olvashatsz.

Talán az első részlet, ami azonnal feltűnt az itteni házakon, az a tetődísz volt, ezen belül is a vízköpőkre hasonlító, terrakotta sárkány figura. Először nem tudtam mire vélni ezt a dolgot, azt hittem, a ház tulajdonosának a hóbortja. Ám amikor sorra botlottam bele a vízköpő, sárkány és egyéb alakzatú díszekbe, rájöttem, ez bizony csakis valami angol különlegesség lehet.

De mik is ezek a tetődíszek és honnan erednek?

Nos, ahogy kiderült, tetődíszeket széles körben használtak a világon; már a rómaiak korában is kedvelték, a kínai építészetben is elterjedt kiegészítő volt évszázadokon keresztül. A díszek agyagból, terrakottából készültek.

A tetőgerinc és az oromzat díszítését a viktoriánusok vezették be újra és rajongtak érte. Nem csoda, a viktoriánusok gyakorlatilag minden apró részletre figyeltek bármit is építettek, alkottak. A díszeket terrakottából készítették és leginkább csúcs vagy gömb formát alkalmaztak néhol egy egy levél motívummal kiegészítve, de kedvelt forma volt a toboz, a kereszt, buzogány vagy a lándzsa is. Ezzel az apró részlettel kívánták az oromzatot kiemelni, számukra így vált tökéletessé a ház megjelenése.

Az 1870-es évek előtt, a neogótikus stílusban (Gothic Revival) előszeretettel használtak vízköpő, sárkány és más alakzatokat a gonosz szellemek távoltartására. Ebben kínai hatást lehet fölfedezni.

Maidenheadben és környékén (Cookham, Marlow, Henley-on-Thames) nagyon sok tetődísz van; leginkább démon, sárkány és hattyú alakzatok. A J.K. Cooper & Sons helyi építő cég készítette a többségét a 19. században.

A mai választék

Mint mindenből, tetődíszből is nagy a választék. Lehet kapni kerek, négyzet talapzatú díszeket, de még a ház tetejének a szögének megfelelő nyerges díszt is. A gömb, csúcs, tüske, kereszt, toboz, levél, vízköpő, sárkány alakzaton kívül választhatunk még macska, hattyúnyak, bagoly, korona formát is.

Persze a (viktoriánus) háztető akkor válik tökéletessé, ha nemcsak az oromzatot, hanem a tetőgerincet is díszítik. Nem meglepő, hogy a tetőgerinc cserepek palettája is elég színes. Találni itt egy vagy több lyukú cserepet, treff levél alakú lyukat, kakastaréj alakút stb.

~

Magyar szemmel ez viccesnek, néha már túl soknak tűnhet, de azt kell mondanom, hogy pont ezek az apró részletek adják a karakterét és a báját a házaknak, legyen szó akár városi épületről, vagy egy elbűvölő, vidéki, kis cottage-ról.

Minél több vidékre eljut az ember Angliában, annál inkább észre fogja venni, hogy mennyire eltérő a házak jellege. Ez nem csak a különböző építészeti stílusok miatt van, hanem az építkezéshez használt anyagok miatt is. Az angol építészet elég sokszínű: Cornwallban szürke gránit házakat látni, sárgás mészkőből épült cottage-eket Cotswoldsban, Yorkshireban homokkőből épült házakat, amelyek meglehetősen elütnek a Chesireben található fekete-fehér favázas házaktól, vagy éppen a kent-i faborítású épületektől. Ennek oka az, hogy az emberek azt az anyagot használták építkezéshez, ami helyben adott volt. Vegyük sorra a legfontosabbakat!

Kő

East-Anglián (Norfolk, Suffolk) kívül majdnem mindenhol található valamilyen kőzet, amit építkezésre használtak. Skóciában és Yorkshireben homokkő, délen mészkő dominál. Gránitot Skóciában, Aberdeen környékén és lent Cornwallban fejtettek. Ezen kívül az alábbi kőzetek terjedtek el az angol építészetben:

Portland-kő: Dorsetben található, gyakran vésik.

Kent-i „rag-stone”: kékes árnyalatú, nagyon kemény kő, nem lehet vésni, ezért kevés díszítést lehet látni az ebből épült házakon.

Homokkő: leginkább Yorkshireban használták, lásd kép alább.

Carrstone: Norfolkban található, de kevésbé használták, inkább a tégla terjedt el ezen a vidéken.

Sárga mészkő: Cotswolds és Oxfordshireban jellegzetes.

Pala

Palát leginkább tetőfedésre használtak, de ahol csak ez állt rendelkezésre, ott házakat is ebből építettek. Ebben az esetben a nagyobb darabokat a statikusság szempontjából fontos részeken használták, pl. a sarkoknál, hogy a falak terhét bírja, illetve ablakok és ajtók felett. A kisebb pala részekkel pedig a falakat töltötték ki.

Gránit

Gránitot szinte csak Észak-Skóciában és Cornwallban találni. Nagyon kemény anyag, így kevés díszítőelem található a gránitból készült házakon.

Vályog

Kétféle vályogtégla létezik az angol építészetben: 1) cob, 2) clay lump. A „cob” agyag, szalma és rostos anyag keveréke, melyet formába öntenek és azonnal felhasználják, míg a „clay lump” esetében kétlépcsős folyamatról van szó. A szalmával, fűvel, kaviccsal kevert agyagot formába öntik, majd kiszárítják és csak utána illesztik a falba.
A vályog falakat föld vagy mész alapú vakolattal vakolják be, hogy megvédjék a falat az elemektől.

Burkolóanyagok

Vakolat

Kezdetben agyagot és rostos anyagot használtak a falak betapasztására, burkolására. A XVI. századtól terjedt el a mészvakolat, melyet különböző mintákkal díszítettek. Ennek a technikának a neve „pargetting” a par=all over és a jeter=throw szavakból eredeztetve. Különösen kedvelt díszítőelem volt East-Angliában (Suffolk, Norfolk) a 17. és a 18. században, ennek ellenére sajnos kevés eredeti maradt fenn, a legtöbb a 19. és a 20. századból valók.

Érdekes módon az angol a mészhabarcsos vakolatot „stucco”-nak hívja, ami eléggé félrevezető, hiszen nálunk a stukkót a belsőépítészetben használták. A mészhabarcsos vakolat a 18. és 19. század kedvelt burkolata. Palladio javasolta, hogy vakolják be az egész épületet, hogy így eltakarják a kapcsolódási pontokat. (Fotó: York, Yorkshire)

Sok György-korabeli és viktoriánus házat látni, melynek az alját bevakolták, de az emeleteknél meghagyták a csupasz téglafalat. Ezzel szerették volna a házakat hangsúlyosabbá tenni, kiemelni egyes részeket.

Öntött kő

Leginkább díszítőelemként használták ott, ahol kő hatást szerettek volna elérni. Gyakran a ház alját öntött kővel rakták ki.

Kovakő (flint)

Ott terjedt el, ahol volt belőle, vagyis East-Angliában és a tengerparti, mészköves területeken. A kovakövet majdnem mindig más építőanyaggal, többnyire téglával együttesen használják, hogy a kovakövet keretbe foglalja.

Függő tégla (mathematical tiles), függő cserép (hanging tiles, weatherboarding (faburkolat)

A 18. században a favázas házak kimentek a divatból. Akinek nem volt pénze új téglaházat építeni, vagy átépíteni a már meglévő favázas házát, az gyakran trükköt alkalmazott a matematikai tégla formájában. Így eltakarták a régi, favázas ház falát, és tégla benyomását keltette, másrészt jobban szigetelte a házat. Ugyanezen okból kifolyólag használtak függőcserepet is és ún. weatherboarding-ot is, ami nem más, mint deszkával való bevonás. Gyakran csak a ház homlokzatára volt elegendő pénz és azt borították be a fenti burkolatok valamelyikével, vagy felhúztak egy téglafalat a ház homlokzata elé, hogy téglaház benyomását keltsék, ám a házak régi szerkezete látható volt a fal mögött.

Az alábbi rajzon sorban láthatók: 1) függő cserép, 2) weatherboarding, 3) függő tégla.

~

Ezek Anglia építőanyagai, a következő részben pedig megnézzük, hogy milyen építőanyagot használtak a tetőkhöz.