Nem tudom, te hogy vagy vele, én valahogy jobban kedvelem a kastélyokat és az udvarházakat, mint a várakat és erődítményeket. Valahogy érdekesebbnek találom őket, a berendezést, a dísztárgyakat, a hangulatot. A várak többsége csak csatákra és háborúkra emlékeztetnek az ágyúkkal, páncélokkal és az egész olyan rideg. A látszat azonban néha csal. Így történt ez Powis várával is, amely kívülről egy hatalmas erődítmény benyomását kelti, ám belülről illetve a kert felől nézve már sokkal több, mint egy egyszerű vár. A kert nagyon izgalmas, mindjárt meglátod, miért!

01. A kert

A vár mögött egy többszintes, teraszos kert található, melyet az 1680-as években építettek barokk mintára. Ebben a korban mértani kert (vagy franciakert) hódított, melyben gyakorlatilag minden növényt szabályos geometriai formára nyírtak. Ezen kívül a franciakert jellegzetessége a parterre (pázsit), melyet úttal vagy sövénnyel határoltak. Jellemző a hármas útvezetés és az azt keresztező utak. Megjelentek a díszítő elemek: labirintus, szökőkutak, szobrok és a különböző szórakozást szolgáló épületek mint például teaház, szabadtéri színház, pavilonok. Szóval ebben a korban ültették a Powis kertjébe a tiszafákat, melyeket kezdetben obeliszk és kúp alakzatra nyírtak.

Száz évvel később, az 1780-as években új kertépítészeti irányzat söpört végig Anglián; ekkor jelentek meg a tájképi kertek vagy más néven az angolkertek, ahol a lényeg az volt, hogy minél természetesebbnek hasson minden növény, tágas, enyhén lejtő gyepszőnyegeket alakítottak ki művésziesen elszórt facsoportokkal és kanyargós tavakkal. Ezen kívül alkalmaztak, patakokat, pagodákat, teaházakat, műromokat, ösvényeket. Ilyenformán a későbbiekben Powis tiszafáit nem nyírták, hagyták, hogy szabálytalan formát öltsenek. Ám ha belegondolunk, ezek a hatalmas fák háromszázötven (!) évesek, így gondozni kell őket. Hogy a napsugarak elérjék a fák alatti talajt, évente egyszer nyírják őket, ami három hónapot vesz igénybe. Augusztustól novemberig nyírják a 14 méteres fákat hidraulikus cseresznye-szedő gépen állva.

A lépcsőzetesen elhelyezkedő teraszok a francia St Germain-en Laye-ben található kastély mására készültek itáliai stílusban. Három szintje van: felső, madárház és pálmaház szint. Innen a az alsó teraszra, majd a nyugati partra és onnan a nagy gyepre jutunk. Ezt már egy erdős, parkos birtok veszi körül, balra pedig Eduárd korabeli konyhakert és gyümölcsös található, melyet már a 20. században alakítottak ki.

02. Patagóniai lábfej

Angol kert lévén más érdekességek is vannak a parkban, ahogy az illik. Ilyen például az elengedhetetlen napóra és a romantikus tó, vagy akár a kisállattemető, amelyet Balmoralban is látni. De van itt még valami érdekes, mégpedig ez a hatalmas óriás lábfej, a Patagóniaia lábfej, mely Vincent Woropay 1987-ben készült alkotása. Nem sikerült kiderítenem, hogyan került ide, így arra gondoltunk, hogy a walesiek talán ezzel akarták eltaposni az angolokat. 🙂

03. Kerti medence

Érdekes módon egy kerti medence is található itt, ahonnan remek kilátás nyílik a várra. Robert Clive (Délkelet-India legmagasabb rangú vezetője) úgy vélte, hogy a torna utáni hideg vízben való megmártózás jót tesz Henry Arthurnak, Powis első earljének. Véleménye szerint a friss levegő és a tájban való gyönyörködés további jó hatással van a fürdőzőre. Khm… nem biztos, hogy a téli hidegben szívesen fürdőznék a kertben, gyönyörű panoráma ide vagy oda.

04. Wyvern

Na de mi is az a Wyvern? Bevallom, fogalmam sem volt róla, míg nem érdekelni kezdett, hogy miért van egy kézfej a Powis kovácsolt vaskapujának oszlopain található sárkányok szájában.

Valószínűleg Wales-ben ezt kikérnék maguknak, hiszen nem sárkányról van szó, hanem wyvernről. A herladikában megkülönböztetik a sárkányt (dragon) és a wyverneket, vagyis a sárkánykígyókat. Ebbe a csoportba tartozik a baziliszkusz (kakas, sárkány és gyík keveréke), a hüdra (kígyóra emlékeztető, többfejű, vízi szörnyeteg) és a szűkebb értelemben vett sárkánykígyó. Míg a sárkánynak hosszú, pikkelyes, csavart halszerű farka, denevérszárnya, krokodil- vagy gyíkfeje, rajta fülekkel, villás nyelvvel, négy pikkelyes lába van, úszóhártyás karmokkal, gyakran sarkantyúkkal, addig a wyvernnek csak két (sas)lába van, denevérszárnya, hosszú farka, egyetlen kígyófeje, villás nyelve és pikkelyes teste. Míg a sárkányok többnyire képesek tüzet fújni, addig a wyvernek nem. Ők sokkal vadabbak, élesebbek a fogaik és a karmaik is. Úgy tartják, kevésbé intelligensek, beszélni sem tudnak, nem úgy, mint a sárkányok.

S hogy miért van kézfej a wyvern szájában?

Több elmélet is létezik, de van egy, amely különösen bizarr. A történet szerint a kelta király, Miledh of Esbain hét fia útra kelt, hogy meghódítsa Írországot. Az lett a szigetország uralkodója, akinek a keze először éri a földet. Amikor a hajó közelítette az ír partokat, az egyik fia kardjával levágta saját jobb kezét és a partra dobta, s ezáltal ő lett az ország uralkodója. Ha igaz a történet, kérdés, hogy melyik volt az erősebb keze – én jobbkezes vagyok és a bal kezemmel nehezen tudnék pár méternél messzebbre dobni… Azt azért meg kell említeni, hogy a jobb kézfej több címerben is megtalálható, így például Ulster tartomány címerében és Észak-Írország zászlajában is.

~

Amikor Rowan Atkinson szárított levendulát, cukorkákat és fahéj rudat tesz a karácsonyi díszcsomagolásba az Igazából szerelem c. filmben, a következőt mondja:

Ez sokkal több egy puszta zacskónál.

Nos, így vagyok Powis várával én is:
Sokkal több, mint egy vár.

A minap azon gondolkodtam, hogy a két és fél év alatt rengeteg helyen jártunk és ebből kifolyólag rengeteg képanyagom is van, melyet csak apránként és témánként tudok bemutatni a blogon. Éppen ezért arra gondoltam, megosztom ezen kirándulások élményeit és fotóit. Minek álljanak csak a laptopomon, nem igaz? Sokkal jobb megosztani és megmutatni ezeket a csodálatos helyeket. (Hogy a képek mennyit fognak ártani az oldal sebességének, nem tudom, de teszek egy kísérletet.)

Már nem is tudom, honnan jött az ötlet két éve, hogy a Gloucestershire-ben lévő Sudeley-kastélyt nézzük meg, de azt hiszem, Bill látta a tévében, vagy valamilyen filmet ott forgattak. Több se kellett, azonnal áldásomat adtam az útra, mert jól esik kilépni a megszokott környezetből.

Verőfényes napsütésre ébredtünk egy szombati napon, pedig egész napra esőt jósoltak. Reggeli közben elővettem az útikönyvemet, és elolvastam, a Cotswolds-ról szóló részt. Varázslatos hely, annyi bizonyos, nagyon autentikus térségnek tűnik. Most, hogy már tudok egyet s mást az Arts and Crafts nevű mozgalomról, már mond az a név valamit, hogy William Morris. Nos, ő írta Bibury-ről azt, hogy „Anglia legszebb falva”. Mivel útba esett, tervbe vettük, hogy megállunk körülnézni.

Az út másfél-két óra volt. Hihetetlen, hogy változik út közben a táj. Dimbes-dombos vidék után sík terep, aztán újra dombok. Ahogy figyeltem a tájat a kocsiban ülve, éreztem, hogy a légkör is változik. Maidenhead hiába számít szintén vidéknek, nagyon érezni a város hatását. Nem Maidenhead város hatását, hanem Londonét. Közel a nagy metropolisz, így Maidenhead-ben sokan laknak, érezni, hogy az emberek reggel elindulnak a citybe, ingáznak, érezni, hogy fizetőképes réteg lakik erre, egyszerűen érezni a városias életet, akkor is, ha vidéken vagyunk. Míg Gloucestershire határát átlépvén, mintha meseországba érkeztem volna. De gyanítom, ezt elmondhatnám az egész országról, hiszen az egész olyan, mintha az ember mesében lenne. De nem csoda, hiszen az Egyesült Királyságban ezer éve nem volt háború, idegen haderő nem tette be a lábát a szigetországba, így a britek meg tudták őrizni az építészetüket, a hagyományaikat és ezt érezni is. Na de vissza Cotswolds-ba, a lenyűgöző mesevilágba, ami tündökölt a napsütéses tavaszi reggelen.

Bibury

Elértük Bibury-t és valóban, csodás kis házakat láttunk. Az itteni házak érdekessége az, hogy mindent kőből építenek, mindenhez sárga mészkövet használnak, így az ablakkeret is kőből van. A tetőn pala van, szintén kőből, és jellegzetes módon, halpikkely szerűen helyezkednek el, vagyis a tetőgerincnél tenyérnyi méretű a pala, de lefelé egyre nagyobb és nagyobb lesz. Megnéztük a helyi templomot is, ami számomra mindig a misztikus Angliát jelenti, a kísértet lakta temetővel. Billnek ez nem nagy durranás, hiszen ez is csak egy templom. Nekünk meg, mivel annyira mások az angol-szász templomok, hihetetlen élményt nyújtanak. De próbáltam belegondolni Bill helyzetébe és magamat látni Magyarországon. Elképzeltem, ahogy járom az országot egy Magyarországért rajongó emberrel, aki minden egyes faluban odáig van és áradozik a magyar templomokról. S valóban, jó eséllyel otthon minden faluban találni egy katolikus templomot, többnyire barokk stílusban egy vagy két kupolával, ami nekem nem nagy durranás. Szóval valahogy így lehet Bill is az angol-szász templomokkal. 🙂

Ahogy a falun áthajtottunk, megpillantottam azt a híres utcácskát, amiről Morris írt. Nos, a hely tele volt buszokkal és japán turistákkal, így nem tudtunk megállni. (Mint utóbb kiderült, azért zarándokhely a japánok számára, mert angliai útján megpihent Biburyben Horihoto császár. Ejha…) Sebaj, majd legközelebb megnézzük, fogunk mi még ide jönni, mert Cotswolds tele van látnivalóval. Ahol meg tudtunk állni, az a falu szélén egy pub volt. Mit mondjak? Nekem még ez is élmény. Kirándulni egyet egy gyönyörű napon, beugrani egy vidéki pubba meginni egy teát (igen, szolglnak föl teát pub-ban is) és csak bambulni és figyelni a pub életét, az embereket.

Sudeley-kastély

Ezután hamar eljutottunk Winchcombe-ba, a Sudeley kastélyhoz. A park és a kastély egyszerűen lenyűgöző. Lady Ashcombe még mindig a kastélyban lakik, de 1969-ben megnyitotta otthonát a közönség előtt is. Nem is csodálom, egy ekkora birtokot máshogy nem lehet fenntartani és anyagilag bírni.

Egyszerűen annyi minden volt a kiállító termekben, hogy képtelen voltam ennyi infót befogadni a legnagyobb szándék ellenére is, pláne fejfájással. Pedig jó lett volna elolvasni mindent arról, hogy a kastélyt VIII. Henrik is lakta, vagy a csipke történetét, a parkról, az I. világháborúról stb. Nem ment. Rengeteg infó van, és amikor azt mondom rengeteg, tényleg szó szerint értem. Egyrészt zseniális, másrészt túl sok. Azt viszont értem, hogy miért van lehetőség éves bérletet venni. 🙂 Talán ha az ember visszajár évente többször, akkor sikerül ennyi mindent elolvasni.

Sajnos a kastély belsejében nem lehetett fotózni, így nem tudom megmutatni azt a hátsó lépcsőt, amin anno a személyzet már nem mert járkálni, mert kísérteteket láttak. (Hogy akkor melyik lépcsőt használták, nem tudom…) Ezen kívül láttuk azokat a szobákat (lakosztályokat), ahol a mai napig vendégeket szállásol el Lady Ashcombe. Az egyik teremőr/idegenvezető hölgy elmondta, hogy a fából faragott baldachin a 17. században készült és eredetileg I. Károly király hordozható (!) ágya volt, amelyet később viktoriánus stílusban újítottak fel, ám de a matrac mai. 🙂 A női és a férfi fürdőszobákat is a mai kornak megfelelően újították föl, meghagyván a régi karaktert. Ahogy végigsétáltunk a szobákon arra gondoltam, hogy fel sem tudom fogni, milyen lehet az, megörökölni egy ilyen birtokot és ódon kastélyt. Milyen lehet ilyen közegben felnőni, azzal a tudattal felnőni, hogy a család birtokában van egy kastély, ahol régen királyok is laktak, hogy ennyi régiség, érték veszi körül, amit leltárba venni is nehéz lehet, hogy saját templom tartozik hozzá… Nem, nem tudom elképzelni. Amennyire különleges érzés lehet, annyira nagy teher is lehet, szerintem, hiszen az emberre ránehezedik a felelősség, hogy fenntartsa, megőrizze és továbbadja.

Ha ez nem lenne elég ahhoz, hogy meglátogasd a Sudeley kastélyt, íme még néhány ok, amiért érdemes:

• Anglia egyik legszebb Tudor-kori kastélya, amelyet még ma is laknak.
• Kiállítást láthatsz a Tudor-kori viseletről.
• Érdekes kiállítást tekinthetsz meg a csipkéről, kesztyűkről és a család házi borzáról. 🙂
• Csodálatos kert
• Fácánda, ahol 16 ritka és veszélyeztetett fajt láthatsz.

~

Az ilyen helyek és épületek mindig nagy hatással vannak rám, nemcsak a történelem miatt, hanem a miliő miatt is, amit érezni. Különösen egy gyönyörű, napsütéses napon érdemes a várost hátra hagyni és felfedezni a vidéki Angliát. Ahogy Bibury-ben és a Cotswolds-ban sétáltunk, úgy éreztem, az itteni házak úgy néznek ki, mint az igazi otthon. Egy otthon, amilyet a mesekönyvekben látni és amilyenről álmodozunk…