Nagyjából egy éve írtam Maidenhead-ről egy bejegyzést, amelyben megemlítettem, hogy a város folyóparti parkjának a helyén állott egykoron a Hungaria River Club. Már akkor tűnődtem, hogy vajon miért éppen Hungáriának nevezték el. Vajon milyen kapcsolat lehetett a szórakozóhely neve és Magyarország között? Amikor Hajdú Ildi nemrégiben nálam járt és Maidenheadet mutattam be neki, a téma újból előkerült és kutatni kezdtem.

Magyar éttermek Londonban

A történet Londonban kezdődik, ahol ‒ legnagyobb megdöbbenésemre ‒ nem az 1953-ban nyílt és tavaly (2018) bezárt Gay Hussar volt az első magyar étterem. A II. világháború előtt két magyar étterem is létezett Londonban: a Hungaria a Lower Regent Street-en és a Hungarian Csárda a 77 Dean Street-en. Utóbbiról eddig sajnos nem sikerült semmit sem megtudni, azt leszámítva, hogy „a II. világháború idején a paprikahiány ellenére továbbra is tudott gulyással szolgálni, ámbátor a paprika színe igen sápadt volt”. Az előbbit viszont sikerült egész jól körbejárni, s a történet egészen lenyűgöző.

A kulcsfigura: Joseph Vecchi

Joseph Vecchi a Hungária kulcsfigurája. Egy Bologna melletti kis faluban született és nagyot álmodott: hotel- és/vagy étteremvezető szeretett volna lenni. Pályafutását Nizzában kezdte, ahol is több étteremben kezdte a szakmát – legalulról. Az első pár hónap krumplipucolás után elkezdte megmászni a ranglétrát, és pár hónapon belül már főpincér volt. Hamar jött a nagy lehetőség, és Vecchi 1906-ban a londoni Claridge’s szálloda alkalmazásába került, ahol kemény munkával, hat hónap alatt pincérré küzdötte föl magát. Ne feledjük, abban a korban a vendéglátást még nagyon komolyan vették, hiszen az előkelő szállodák és éttermek királyi fenségeket, császárokat, cárokat, arisztokratákat és művészeket szórakoztattak. 1910-ben, VII. Edvárd király temetése, majd rá egy évre V. György koronázása például a fél világot Londonba vonzotta; a Claridge’s-ben szállt meg Gróf Károlyi Mihály is feleségével. Érdekes egyébként, hogy abban az időben Európa legnagyobb szállodáit és éttermeit olaszok vezették. A Claridge’s-ben is így volt: Monsieur Branchini volt Vecchi mestere.

Vecchi a berlini Kaiserhof hotelban folytatta karrierjét, ami II. Vilmos császár kedvelt étterme volt. Ha mást nem, a német precizitást megtanulta, de a vendéglátást igen ridegnek tartotta, amely rangon alapult. Más hangszínnel szólítottak meg egy hercegnőt, mint egy bárónőt, míg Angliában mindkettőt egyforma udvariassággal szolgáltak ki.

1913-ban Vecchi Oroszországba ment, ahol a szentpétervári Hotel Astoriában dolgozott. Ne feledjük, ezek még a cári évek voltak, amikor is Oroszország ugyanolyan előkelő és felkapott (és talán egzotikus) helynek számított az arisztokrácia körében, mint bármely más nyugati ország. Most nem részletezem Vecchi oroszországi kalandjait, pedig az is megérne egy misét. Inkább ugorjunk egyet az időben!

A Hungaria Londonban

Vecchi 1920. február 15-én tért vissza Londonba, vagyonát majdnem teljesen elveszítette. Egy Henry Charnok nevű gazdag gyapjúkereskedő kereste meg azzal a kérdéssel, hogy belevágna-e egy magyar étterem megnyitásába. A megbízás a magyar kormánytól érkezett, amely szeretett volna Londonban egy magyar éttermet nyitni. Fölmerülhet a kérdés, hogy miért. Nos, ne feledjük, 1920-21-et írunk, éppen hogy csak vége az I. világháborúnak. A Bethlen-kormány igyekezett a német és orosz befolyást minél jobban csökkenteni és minél jobb kapcsolatba kerülni Angliával és Olaszországgal. Valószínű, hogy ez a megbízás is eme stratégiának a része volt.

A magyar kormány feltétele az volt, hogy az étterem nem szolgálhatott föl sem német, sem francia bort, csak magyart (a francia pezsgő és angol italok engedélyezettek voltak), a padlószőnyeget, a konyhai berendezést és beszerelést Vecchinek kellett állnia, cserébe a magyar kormány fizette a bérleti díjat, a dekorációt, a bútort, tányérokat és evőeszközöket. A tárgyalások jó sokáig elhúzódtak, egészen 1928-ig.

Az éttermet Dengler Mihány építész tervezte, akivel Vecchinek meggyűlt a baja, mivel Dengler angolja nem volt éppen a legjobb, ráadásul igen makacs is volt. Miután sikerült dűlőre jutni, Vecchi Budapestre utazott, hogy borokat és cigány zenészeket válasszon. Útja először Budafokra vezetett, ahol többek között a legjobb évjáratú (1866, 1875, 1889) Tokaji aszúból választott, amelyből egyébként az egészségével küszködő V. György két üveggel is rendelt Vecchitől. Ezek után nem maradt más hátra, mint kiválasztani a megfelelő zenészt, és visszatérni Londonba. Vecchi tudta, kit akar: Rigó Jancsit, akit még Oroszországból ismert. Sikerült felkutatnia, és nem nagyon kellett Rigót sokáig győzködnie: Rigó örömmel vállalta a megbízást. (Igen, a süteményt róla nevezték el.)

A megnyitó

A Hungáriát 1928. október 8-án nyitották meg Londonban, ahová a fényes diplomáciai karriert befutó Rubidó-Zichy Iván báró küldte ki a meghívókat. Neves művészek, irodalmi személyiségek, arisztokraták voltak jelen és London krémje is képviselte magát Lady Londonderry személyében. A megnyitón magyar és orosz ételeket szolgáltak föl, Rigó Jancsi hegedült és az operettprimadonna, Petráss Sári énekelt, akinek előadását tapsvihar követte. (Petráss Sári egyébként szörnyű halált halt két évvel később: Ostendben egy bezárt ajtajú kocsiban utazott, amikor is a sofőr benézte a mólót és az autó a tengerbe zuhant és elsüllyedt.)

A Hungária siker volt.

Talán azért, mert más volt, mint a többi étterem és bohém szellem lengte be. Hogy az évek múltán mennyire őrizte meg a magyar jellegét, nem tudom, de tartok tőle, hogy Vecchi orosz ételekért való rajongása miatt, a Hungária inkább volt orosz, mint klasszikus magyar étterem. 1933-ban például Vecchi orosz újévi (január 13.) partit szervezett, ahol a vendégek 80 százaléka orosz volt. Érdekes módon Vecchi spagettit is felszolgált: Bárdossy Lászlónak, aki 1930-tól a londoni követség tanácsosa volt, ez volt a kedvence.

De nemcsak oroszok kedvelték a Hungáriát, hanem maga a Walesi herceg is, sőt York hercege és hercegnéje, azaz a későbbi VI. György király és Erzsébet királynő. Egy alkalommal a híres tenor, Richard Tauber is ellátogatott a Hungáriába Lehár Ferenc társaságában, amikor is Rigó persze Tauber kedvenc nótáját húzta el (Vágyom egy nő után – You Are My Heart’s Delight), mire a tenor dalra fakadt. A végén hatalmas volt az üdvrivalgás.

Új, amerikai jelenség: a roadhouse

Szóval jól ment az étteremnek, mégis a hétvégeken a forgalom visszaesett, ugyanis a vendégek a hétvégéket vagy a tengerparton vagy folyóparton töltötték. Az 1920-as és 1930-as években a brit kultúrát erőteljesen befolyásolta Amerika, leginkább a hollywoodi filmjeivel. Nem csoda hát, hogy az élet minden területén megjelentek amerikai dolgok, így a szórakozásban is. Az 1920-as évek végén kezdtek elterjedni az ún roadhouse-ok, amelyek amerikai mintára országutak és főbb útvonalak mentén épültek és luxus szórakozást nyújtottak a vendégeknek medencével, bárral, táncparkettel, étteremmel és szerencsejátékkal. A roadhouse-ok fénykora 1933-37 közöttre tehető. Ahogy az automobil egyre jobban elterjedt, az emberek mobilisabbá váltak és szívesen hátuk mögött hagyták a nyüzsgő City-t és kikocsikáztak a külvárosba, ahol aztán ugyanolyan luxuskörülmények között tölthették el a hétvégét, mint a West Enden. A roadhouse előfutára volt az ún. river club, vagyis folyóparti klub. Látván a river club-ok sikerét, Vecchi elhatározta, hogy ő is nyit egyet, és a választása Maidenheadre esett.

Az angol megfelelő: a folyóparti klub

Nem a Hungaria volt az első folyóparti klub Maidenheadben: 1913-ban nyílt meg a Murray’s River Club, amely híres volt a kivilágított, üveg táncparkettjéről és a kokain-partikról… Ó, igen, azok a fiatalok, akiket az angol csak Bright Young Things-nek nevez…! Ez az elit társaság elég önromboló életmódot folytatott és híres volt a droghasználatáról.

Mivel a Murray’s ugyanazon a helyen állott, ahol a Hungaria River Club és mivel ebben az 1933-as kisfilmben szintén kivilágított, üveg táncparkettet mutatnak a Hungaria River Club kertjében, arra következtetek, hogy Vecchi átvette a Murray’s klubot és átnevezte azt. (Állítólag a Murray’s tulajdonosa, a New York-i Jack May amolyan drogdíler és gengszter fazon volt, akit 1930-ban eltávolítottak az éjszakai életből. Lehetséges, hogy Vecchi ekkor lépett a színre.)

A Hungaria River Club bukása

A Walesi herceg számos partit tartott a Hungaria River Club-ban, ami jó hírnevet csinált a helynek és úgy tűnt, minden rendben volt. Nos, nem volt. A Hungaria River Club megbukott. Vecchi úgy gondolta, talán túl messze volt Maidenhead Londontól, vagy a közelgő gazdasági válság volt az oka a hely befuccsolásának.

Új igények, új marketing a háború alatt

Míg a folyóparti klub nem hozta meg a kellő sikert, addig a londoni Hungária továbbra is dübörgött. Olyannyira, hogy a II. világháború alatt sem állt le. Az éttermet a szuterén szintre költöztették, amelynek vastag betonfalai által a mulató gyakorlatilag bombabiztos hellyé vált. Az acél ajtók gázbiztosak voltak, így a vendégek akár 800 órát is eltölthettek benne a fulladás veszélye nélkül. Vecchi piacra dobta új ajánlatát: aki félt este hazasétálni, az a Hungária bombabiztos óvóhelyén éjszakázhatott. Mondanom sem kell, hogy hatalmas sikert aratott, és Vecchi akár ötször is megtölthette volna az éttermet egy éjszaka alatt.

~

A Hungária 1943-ban új vezetést kapott, további sorsáról nem tudni. Egy biztos: melegség és büszkeség töltötte el a szívem, ahogy a Hungária történetét olvastam és hihetetlen, hogy Maidenheadnek van magyar vonatkozása. Azt hiszem, innentől kezdve még inkább más szemmel nézek a Bridge Gardens-re, amikor elhaladok mellette…

Május végén röppent föl a hír, hogy bezárják London híres magyar éttermét, a Gay Hussar-t. Vagy két éve terveztük, hogy elmegyünk ebédelni ide, de sosem jött össze, ám a hír, hogy megszűnik az étterem, kellő lökést adott. Most vagy soha alapon azonnal asztalt foglaltunk június elejére, hiszen magyarként már-már kötelességemnek éreztem, hogy kipróbáljam.

Megérkeztünk

Nagyon vártuk egész héten, hogy menjünk Londonba, nemcsak azért, mert ilyenkor újabb anyagot gyűjtök a bloghoz, hanem mert őszintén kíváncsiak voltunk a Gay Hussar-ra. Az időjárás is kegyes volt hozzánk: húsz fok felett volt a hőmérséklet és a nap is elő-előbújt. Délután fél egyre foglaltunk asztalt, így előtte csavarogtunk picit a városban. Az éttermet végül a Kínai negyeden és a Soho-n keresztül közelítettük meg. Még sosem jártam ezen a környéken és bár London több kerületében megfordultam már, nem éreztem ehhez fogható nyüzsgést, színkavalkádot, bohémséget pozitív értelemben véve. Színház színház hátán, rengeteg étterem, kézműves snack bárok mindenütt. Olyan érzés volt, mintha város a városban lett volna. Szóval ezen a környéken van London híres magyar étterme, a Gay Hussar, vagyis a Víg Huszár, mely nevét Kálmán Imre Tatárjárás c. operettjének angol címéről kapta. Beleillik a környezetbe, hiszen sok náció képviseli magát a környéken.

Már negyed egykor elsétáltunk az étterem előtt, de az ajtaja zárva volt. Reméltük, hogy csak kinyitják fél egykor, ha már akkorra volt asztalfoglalásunk. Amikor pár perc múlva újra próbálkoztunk, egy öltönyös úriember ült az étterem előtt, szintén az étterem nyitására várva. Egy percbe sem tellett bele, kinyílt az ajtó, és egy középkorú, szürke öltönyös, szemüveges úr, mappával a kezében fogadott bennünket. Amint kipipált a foglalási listán, az asztalhoz vezetett, ami esetünkben a bejárat mellett volt. Egy kis, kétszemélyes asztalt kaptunk, amely azért volt jó, mert láthattuk az egész éttermet a terem végéből. Bevallom, meglepődtem, hogy milyen pici a hely. Gyakorlatilag csak belép az ember és máris az egyetlen hosszú teremben találja magát. Két oldalt helyezkedtek el az asztalok, melyek amolyan párizsi stílusban vannak elrendezve, tehát a fal mentén padok futnak, a szemben ülők pedig székeken foglalhatnak helyet.

Első benyomások magyar szemmel

Az étterem hangulata különleges volt: a falon lévő karikatúrák, a már-már antik, stílusos lámpák régi korok pezsgő, politikai életét idézték. Az asztalon kalocsai virágmintával díszített só és borsszóró, két félig száradt (macskapöcse) paprika, az ablak fölött magyar zászló és címer, a tükör feletti polcon üvegek: Zwack Unicum, Fütyülős pálinka, Agárdi meggylikőr és Vilmos körte. Két pincér volt az étteremben: aki fogadott minket (ő lehetett a főúr) és egy másik, fekete nadrágot és inget viselő úr. Mindkettőjükön érezni lehetett a kelet-európai akcentust, de ekkor még csak találgattam, melyikőjük lehet magyar. Mivel egymás között angolul beszéltek, így azt ki lehetett zárni, hogy mindketten magyarok lettek volna. A főúrra tippeltem, mivel az étlapon szereplő ételeket, úgy mint „csirkepapirkás” vagy „dobos torta” megdöbbentően jól ejtette ki magyarul, a „fantasztikus” szóról már nem is beszélve.

Apropó étlap…

Az étlapot meglepően jónak találtam, hiszen tartalmazott mindent, ami a magyar konyha gyöngyszeme és amit egy angol vagy külföldi megkóstolna, vagy amit otthon a hétvégén az asztalra került ebédre. Bár a gyomrom már elszokott a magyaros ételektől és az igazat megvallva, simán elvagyok magyar ételek nélkül, szívemet megdobogtatta a lehetőség, hogy választhatok valamilyen hazai ízt, amit már rég nem ettem. Előételnek gombafejeket rántva kértem tartármártással, Bill pedig libamáj pástétomot. Főételnek én csirkepaprikást választottam, Bill pedig ropogósra sült kacsát, lila káposztával és hagymás krumplival.

Bár ekkor még csak az öltönyös úr és mi voltunk az étteremben, egy szempillantás alatt megkaptuk az előételt, ami pazar volt. A gombafejek ropogósra voltak sülve és forró volt, házilag készített tartármártással. Miközben az előételt fogyasztottuk, az étterem gyakorlatilag és hál’ istennek megtelt vendégekkel. Jó volt látni. Hogy ez a hétvégi átlagos ebédidő vagy az étterem bezárásának a híre miatt volt, nem tudom. Egy valami azonban feltűnt: nem a fiatal korosztály kereste fel a Gay Hussar-t. Ahogy hallgattam a főurat beszélgetni a vendégekkel, többször elhangzott, hogy azért vannak törzsvendégek, akik a mai napig visszajárnak.

Jó minőségű ételek

Meg kell mondanom, el voltam ájulva az előétel minőségétől, és izgatottan vártam a főfogást, amire azt hittem, hogy az újonnan érkezett vendégek rendelése miatt majd sokat kell várni, de nem kellett. Hihetetlen hamar megkaptuk a főfogást is, ami forró volt és finom. Meg is jegyeztem Billnek, hogy véleményem szerint jó minőségű az étel, és örülnék, ha Budapesten is ilyen jó minőséget lehetne kapni és valószínűleg több helyen lehet is, csak nekem nem volt szerencsém otthon. Még egy dolog miatt dicséretes az, hogy jó minőségű ételt kaptunk: amiatt, mert a pályafutásom során láttam már néhányszor, hogy a munkamorál hogyan változik meg abban a pillanatban, amikor bejelentik, hogy a cég meg fog szűnni, vagy a termelést elviszik, vagy kiszerveznek egy funkciót. A Gay Hussar-ban ezek szerint nem változott meg és igen dicséretes, hogy a süllyedő hajón az utolsó pillanatig tartják a minőséget – ugyan összehasonlítási alapom nincs, de a kapott minőség magáért beszél.

Figyelmes személyzet

Miközben jóízűen ettük a főételt, az utcán hirtelen nagy hangazavar keletkezett, kiabálások, dobolás, és egyik percről a másikra egy tüntetés felvonulói haladtak el az étterem előtt, melynek ajtaja – a jó időre való tekintettel – nyitva volt. Ám ebben a pillanatban, a főúr gyors léptekkel az ajtóhoz sietett, majd előbb a rácsot, aztán aztán az ajtót csukta be. A vendégek megdöbbenve figyelték akcióját, ám a főúr hirtelen megfordult és hangosan megkérdezte: „Akarják, hogy bejöjjenek?”, amit a vendégek nevetése követett. Tetszett, hogy a főúr figyelt arra, hogy a vendégeket semmi ne zavarja. Látszott, hogy ő is és a másik pincér is még a régi iskolát képviselik: udvariasak, figyelmesek, viccelnek a vendégekkel. Mint utóbb kiderült, a főúr lengyel volt, a másik pincér bolgár. A konyhán állítólag dolgozik egy két magyar, és van néhány magyar pincér is, de ők szabadnaposak voltak.

Ideje visszatekinteni a múltra

Egyedül a desszert rendeléssel kellett várnunk, ami valahol érthető volt, hiszen ekkor már a többi asztal is a főfogást kapta és bort rendelt, ami mindkét pincért lefoglalta. De nem bántuk, addig is a hely történelmén gondolkoztuk. Hogy milyen lehetett Victor Sassienek, aki svájci és welszi gyökerekkel rendelkezik, az étterem alapítójának a harmincas években Budapesten a szakmát kitanulnia Gundeltől, aztán milyen lehetett az éttermet 1953-ban megnyitnia, hogy milyen lehetett, amikor a szocializmus alatt, 1966-ban három szakácsával fél évre visszament Budapestre továbbképzésre és legfőképp milyen lehetett az, amikor a 70-es és 80-években hemzsegtek a politikusok az étteremben és pezsgett az élet. Állítólag a Privat Eye nevű szatirikus magazin újságírói a Gay Hussar-ba mentek, jegyzeteltek és innen vették a pletykákat a rovataikhoz. Ezt nagyon is a szemem előtt láttam, hiszen az előttünk ülő asztal párbeszédét akarva akaratlanul is hallottuk: az egyik házaspár felesége magyar származású volt, de Angliában nőtt föl, beszél magyarul, de csak nagyon ritkán és nem tökéletesen. Gluténérzékeny, és simán tudott ajánlani a másik házaspárnak tipikusan magyaros ételt az étlapról, bár véleményem szerint minden magyaros volt. Szóval nem csoda, ha nem is nagyon kellett az újságíróknak anno hegyezniük a fülüket.

Nem biztos, hogy Gundel Károly így tálalta volna…

Ha valamiben, akkor abban biztos voltam, hogy Gundel palacsintát fogok rendelni desszertnek, mivel nagyon szeretem és évek óta nem ettem. Egyedül ez nem volt olyan, mint amilyennek vártam. Először is nem így tálaltam volna: egy lapon úgy, hogy a töltelék lefolyt róla, másrészt véleményem szerint a Gundel palacsintának tocsognia kell a csokoládészószban. Nem tocsogott, csak néhány gyors vonással rácsepegtették. Finom volt, de nem volt az igazi.

Változó szokások

Amíg Bill a teáját szürcsölte, azon gondolkoztunk, hogy milyen kár, hogy a mai szokások merőben mások, ha ebédről van szó. Az emberek gyakran franchise-étterembe mennek, vagy gyorsétterembe, esetleg a manapság nagyon trendi kézműves éttermekbe, holott ugyanannyi pénzből elmehetnének a Gay Hussar-ba is, ahol finom, meleg ételt kapnának. Ugyanis az árak tűrhetőek, semmivel sem drágább az étel itt, mint mondjuk a Miller & Carter nevű franchise steak házban.

Indulás előtt felmentem az emeleten lévő mosdóba. Megdöbbentem, hogy még a lépcsőforduló is tele volt karikatúrákkal, melyek engem az Uborka c. bábkabaréra emlékeztettek. Az is érdekes volt, hogy az emeleten különterem volt, ahová szintén bekukkantottam, de a második emeletre már nem merészkedtem föl.

~

Összességében nagyon jól éreztük magunkat a Gay Hussar-ban és finomat ettünk. Az étterem mindenképpen a jó minőségű, magyar konyhát képviseli Londonban. Ezért is lenne kár, ha végleg bezárna. Bár a főúrtól hallottuk, hogy újabb „mentsük meg a Gay Hussart” mozgalom és gyűjtés indult, ezúttal valahogy nem hiszem, hogy sikerül, bár adja isten, hogy sikerüljön. Megérdemelnék. Bár néha szükséges a változás, hogy valami jobb és nagyszerűbb születhessen, és talán a Gay Hussarnak is err van szüksége. Csak az idő lesz ennek a megmondhatója. Szóval ez volt az első és lehet, hogy az utolsó ebédem London híres magyar éttermében, a Gay Hussar-ban.

U.I.: Még mielőtt megbotránkoznátok, mennyit ettem, elmondom, hogy a csirkepaprikást nem tudtam mind megenni, és ebéd után 15 km-t sétáltunk Londonban. 🙂