Ugyan koncerten és hangversenyen már jártam Angliában, színházba bevallom, még csak most sikerült eljutnom először. Két rövid vígjátékot néztünk meg a Harold Pinter színházban, a West Enden múlt szombaton. Az élmény különös és érdekes volt, így arra gondoltam, megosztom.

Jegyvásárlás

Bill órákon keresztül keresgélte a megfelelő darabot, mivel nem szeretem a musical-eket (vessenek meg érte, sajnos ez van), márpedig London tele van musical-ekkel. Ekkor az az ötletem támadt, hogy keressünk rá, vajon játszik-e valaki a kedvenc színészeim közül ebben az évadban, és első választásom David Suchet-re (Poirot) esett. Mit ad isten, éppen játszik egy darabban szeptembertől október végéig, így gyorsan lefoglaltuk a jegyeket. Innentől kezdve indult a visszaszámlálás.

Fogalmunk sem volt, milyen lesz a darab, de úgy voltunk vele, hogy nem lehet rossz, ha David Suchet a nevét adja hozzá és játszik benne. Direkt nem néztem utána jobban, elfogadtam azt, amit a jegy lefoglalásakor írtak a honlapon, mely szerint két, rövid vígjátékról van szó, amelyek a 60-as években nagy sikert arattak.

A Harold Pinter Színház

A Harold Pinter színház 1881-ben épült állítólag csupán 6 hónap alatt és Royal Comedy Theatre néven nyílt meg ugyanabban az évben a West Enden. A mai napig nagyon viktoriánus a berendezés az arany és kék dekorációval, olyan, mint amiket az angol filmekben látni. Érdekessége, hogy a földszinten található az első emeleti páholy, a földszinti nézőtér pedig az alagsorban van. Tehát amikor besétál az ember az utcáról, rögtön a páholyban találja magát. 🙂

A négy híján 800 férőhelyes színház közepes méretűnek számít londoni viszonylatban és nem musicaleket játszik. Érdekelt, vajon hány színház található Londonban, és elámultam, hogy csak a West End-en 38 (!) van, ezen kívül pedig további 118 színházat találtam. (Bár azt kell, hogy mondjam, ránézve a budapesti színházak listájára, mi sem állunk rosszul.) Két típusú színház létezik (leegyszerűsítve): kereskedelmi és nem kereskedelmi. Utóbbiak drámákat és klasszikus darabokat játszanak (hm… ez lenne az én preferenciám), ilyen például a Royal National Theatre, Shakespeare’s Globe vagy a Barbican Centre.

Néhány adat a londoni színházakról:

• A leghosszabb ideig játszott musical a West End-en: Les Misérables
• A legnépszerűbb színházi műfaj: musical
• A legnépszerűbb nem-musical: Agatha Christie Az egérfógó c. műve, melyet 1952 óta játszanak.

Különbség az angol és magyar színház között

Természetesen megértem, hogy azok a dolgok, amelyeket én furcsának találtam, egy angol számára egyáltalán nem furcsa és teljesen normális, mint ahogyan Bill is mondta, hogy ő semmi mást nem várt, erre számított.

1) Dress Code (vagy jobban mondva nem létező Dress Code)

Mondhatnók, hogy egy színházi látogatás nem látogatás, ezért nem lehet reprezentatív a véleményem, de valami azt súgja, ha elmennék még tízszer más színházba Londonban, akkor sem lenne más tapasztalatom. A következtetés, amit levontam, az, hogy színházba menni Londonban nem ugyanaz, mint Budapesten (vagy akár Magyarországon). Bár biztos vagyok benne, hogy otthon is sokat lazult a helyzet a gyerekkorom óta, utoljára pedig talán 2014-ben voltam otthon színházban, otthon azért még mindig megvan az a szokás, hogy az ember szépen felöltözik. Ma már talán nem nézik ki otthon sem azt, aki farmerben jelenik meg (nem úgy, mint a gyerekkoromban, amikor is ez főbenjáró bűnnek számított), de azért mindenki igyekszik elegánsan öltözni, vagy legföljebb „smart casual“-t képviselni.

Nos, London amúgy is elég sokszínű, miért éppen a színházi öltözet lenne más. Nem mondom, hogy nem kellett gondolkodnom azon, mit vegyek föl. De, kellett. Végül mégis úgy döntöttem, hogy szépen felöltözöm (nem kisestélyibe, de valami normálisba), mert mindig jobb elegánsabbnak lenni, mint alul öltözöttnek. A magassarkú cipőm pedig kis papírzacskóban vittem magammal, hogy majd átveszem a színházban. Nos, nem volt rá szükség… 🙂 Amikor megérkeztünk a színházba, a közönség a lehető legkülönbözőbb dolgokat viselte. Bevallom, néhányat nem is értettem, hogy engedhették be… Volt itt minden, a mezítlábas, tépőzáras túra szandáltól kezdve, a rövidnadrág és Martens bakancs kombináción keresztül, a térd felettig érő csizmáig minden. Ekkor úgy éreztem, teljesen fölösleges átvennem a magassarkúm, épp eléggé kilógok a sorból így is, jó leszek én balerinában is.

Persze mondhatjuk, hogy tök jó, hogy ennyire liberális a színház és az a lényeg, hogy néző jól érezze magát és kényelmes legyen, hát nem tudom… Pláne ha belegondolok, hogy a fiatal lányok (és a kevésbé fiatalok is) simán kirittyentik magukat egy pub miatt, akkor színházba miért nem lehet…?

2) Étel, ital

A másik különbség, amit szintén fel nem fogok, az a színházi fogyasztás. Sosem felejtem el, mennyire izgalmas volt gyerekkoromban a szünetben kiugrani a büfébe, ahol benyomtunk egy minyont és egy üdítőt, a felnőttek talán pezsgőztek vagy kávéztak, aztán a csöngetés után szépen visszamentünk a helyünkre. Londonban (vagyis mondjuk inkább úgy, hogy ebben a színházban) az emberek pezsgőspohárral, műanyag söröspohárral és fagyi kehellyel (!!) mentek be az ülőhelyükre. Áááá…! Segítség, nem értem.

3) Taps

Azt talán elfogadjuk valahogy, hogy nyugaton nem ismerik a vastapsot. Rendben. Meg kell mondanom, nagyon megdöbbentem, amikor a darab végén a színészek meghajoltak, majd kiszaladtak és visszajöttek még egyszer meghajolni, de utána eltűntek. A második meghajlásnál elhangzott egy két „Brávó!“, de aztán mintha filmszakadás lenne, felgyúltak a lámpák, az emberek felpattantak a nézőtéren és elhagyták a termet. A színészeknek pedig se hírük, se hamvuk többé, a színpad megvilágítva ott állt üresen, még a függönyt sem húzták le. „Ennyi?“ – kérdeztem magamban. Otthon számtalanszor ki be rohangálnak a színészek, kijönnek egyesével, aztán csoportosan, külön-külön és egyesével is meghajlanak. Itt nem. Két meghajlás oszt‘ ennyi.

Na de jöjjön a lényeg: David Suchet!

Számomra egy tökéletes és hiteles Poirot figura létezik, mégpedig a David Suchet által megteremtett Poirot. Ízlések és pofonok, tudom, elfogadom, ha más mondjuk Peter Ustinov Poirot-ját szereti. Nekem akkor is David Suchet az igazi. Szeretem benne, hogy alaposan utánajárt, részleteket figyelt meg Agatha Christie regényeiben, kijegyzetelte azokat és így építette föl a karaktert. Ő maga is mondta a könyvében, hogy nagyon eggyé vált ezzel a karakterrel, ami legalább annyira előny, mint hátrány. Ugyanis gyakran előfordul, hogy a közönség azzal az egy karakterrel azonosítja a színészt és képtelen más szerepekben elfogadni a művészt. Nos, láttam David Suchet a Gulág c. filmben David Keith oldalán és a Mózes c. bibliai filmben is és mindkettőben nagyon tetszett az alakítása, szóval az a veszély nem állt fönn, hogy nem tudok elvonatkoztatni Poirot-tól.

Az első darabban (Halold Pinter: The Lover) csak két színész játszott, így a szünetben kezdtünk aggódni, hogy esetleg benéztük és félreérettünk valamit és mégsem fogjuk látni David Suchet-t. Hála istennek, nem így lett. Először hunyorogtam a második darab elején, mert parókát viselt, ám jellegzetes szemöldöke és orgánuma miatt nem volt kérdés, hogy ő volt az! David Suchet a színpadon, Londonban. El sem akartam hinni. Azért is nagy dolog, mert egyrészt nem minden évben játszik színházban (utoljára 2015-ben játszott), másrészt már 72 éves és ki tudja, meddig lehet őt színpadon látni.

Alakítása zseniális volt: egy negyvenes, gazdag, meleg férfit játszott. Tökéletesen lehetett érteni minden szavát, gyönyörű angolsággal adott elő és irtó jó volt az arcmimikája. David Suchet-re jellemző alapossággal játszotta a karaktert, ha szabad ezt így mondani. Egész egyszerűen jó volt látni David Suchet-t nemcsak a színpadon, hanem egy más karakter (Harry) szerepében (Harold Pinter: The Collection).

~

Összességében nagyon jó volt a színház, a furcsa angol szokások ellenére is. Azt hiszem, magamévá kell tennem azt a mondást, mely szerint Ha Rómában vagy, tégy úgy mint a rómaiak és akkor minden még klasszabb lesz. Ezért lehet, hogy egy hónap múlva, amikor a „Nyomorultakat” nézzük meg a Queen’s Theatre-ben, majd farmerben és bokacsizmában fogok megjelenni és hot dog-ot fogok enni a nézőtéren… 🙂

A Sárga írisz c. epizód végén Poirot éhes maradt, mert az ügy felgöngyölítése közben nem jutott idő az evésre. Hastings kapitánnyal osztja meg eme gondját.

‒ De van egy kis baj.
‒ Mi az?
‒ Egész este egy falatot sem ettem.
‒ Ó, hát ez elég baj. Nem lesz könnyű nyitva tartó helyet találni ilyen későn.
‒ Hát ez igaz.
‒ Azért lehet, hogy tudok egyet…

(Hastings két hatalmas adag, újságpapírba csomagolt fish and chips-szel tér vissza a kocsihoz.)

‒ Ez igazi angol. Ilyet sehol máshol nem talál, el kell ismernie!
‒ Eh bien, Hastings, késő éjjel… éhesen… és ha nincs más… Ez is megteszi… – mondja az először fintorgó, majd a fish and chipset egyre inkább élvező Poirot.

Hastings-nek igaza van. Talán az egyik legangolabb étel a fish and chips. De felmerül a kérdés, hogy vajon…

Az első fish and chips

Meg kell mondanom, én is megdöbbentem, amikor először olvastam arról, hogy a az első fish and chips-et szefárd (portugál és spanyol származású) zsidók készítették Angliában a 17. században. 1860-ban, Joseph Malin, egy londoni, 13 éves szefárd zsidó fiú kombinálta a sült halat a sült krumplival először. Valószínűleg a nyakába akasztott kosárral járta London utcáit és árulta a terméket, később pedig családi boltot nyitottak. A halat melegen árulták, bár a zsidók gyakran megvették pénteken, és szombaton, hidegen fogyasztották.

Mi a helyzet a sült krumplival?

Az sem angol. Állítólag 1680-ban befagyott a Maas folyó Belgiumban, és a halászok nem tudtak halat fogni. A szegény asszonyok így hal formájú krumpliszeleteket sütöttek ki olajban, és megszületett a sült krumpli.

Bevándorlók biznisze

Úgy néz ki, nemcsak Angliában, hanem másutt is bevándorlók kezdték árulni a fihs and chipset. Skóciában egy belga bevándorló, Írországban pedig jellegzetesen olasz bevándorlók kezdték el a fish and chips üzletet.

Hogyan eszik az angolok?

Ez engem mindig arra emlékeztet, ahogyan mi a lángost esszük otthon. 🙂 Megkapjuk a tenyerünkbe a lángost, aztán a pultnál ízlés szerint szórunk rá sót, fokhagyma levet, valaki sajtot, tejfölt kér rá. Az angolok sót és maláta ecetet tesznek a krumplira és a halra is. Alapvetően így ették régen, később jött be a ketchup, majonéz, meg a mushy peas (vagyis borsópüré), az ecetes hagyma és tojás stb. Szóval megvan ennek a szertartása és valóban van hangulata.

Angliában rendelet írja elő, hogy fel kell tüntetni halfajtát az étlapon, nem lehet egyszerűen csak fish and chipsnek hívni. Tehát ki kell írni, hogy cod and chips (gadus), haddock and chips (foltos tőkehal), hake and chips (hekk) stb.

Érdekes még, hogy a halat liszt és víz vagy liszt és sör masszába mártják és zsírban sütik ki. A sör állítólag szép, narancssárga színt ad, a disznózsír, amiben kisütik, pedig meghatározó ízt.

Mikor eszik?

A legtöbbször péntek este, ami eredetileg katolikus szokás. S valóban, pénteken a fish and chips boltok forgalma igen csak megnő, vagy ha jó az idő, a tengerparton kígyózó sorok vannak. Kicsit olyan étel ez, mint nálunk a sült hekk vagy a paprikás, sült keszeg kovászos uborkával a Balatonon vagy a Velencei-tavon. Apropó tenger. Sok angol (különösen a tengerparti lakosok) úgy tarják, hogy ne (v)egyen az ember fish and chipset, ha nem látja a tengert. Erre Bill kapásból rávágta, hogy „a minap Brighton-ban voltunk és borzalmas fish and chipset ettünk.” 😀 Igaza van, tényleg borzalmas volt. (Elnézést kérünk, Brighton, talán majd legközelebb…) Ellenben Cornwall-ban, Penzance-ben életünk eddigi legfinomabb fish and chips-ét ettük. (Lásd a fotót alább.)

Mennyire népszerű?

Kapásból rávágnánk, hogy nagyon, de meg fogsz döbbenni: már nem annyira. Az NPD Group (National Purchase Diary Panel) felmérése szerint az alábbi mennyiség fogyott 2017-ben az Egyesült Királyságban a gyorséttermekben:

• Kínai: 179 millió adag
• Pizza: 171 millió adag
• Hamburger: 82 millió adag
• Curry: 70 millió adag

A fish and chips a kebabbal együtt csak az ötödik helyen végzett. A Fish and chips biznisz évről évre zsugorodik: míg 2009-ben a gyorséttermek 6.4 százalékát adta, addig 2017-re már csak 5.6 százalékot. Az ok állítólag a boltok felépítésében és kínálatában rejlik. Sokan azért nem a fish and chips-et választják, mert nem lehet nyugodtan leülni és elfogyasztani az ételt az üzletben, illetve nem kínálnak desszertet. Itt jegyzem meg, hogy a fish and chip shop, ahová járunk, kínál párizsiasan kisütött Mars (csoki)szeletet (ami egyébként skót találmány). 🙂

S végül néhány kreatív fish and chips üzletnév:

• Mr Cod
• Oh My Cod
• Thank Cod It’s Friday
• Fry-Days
• The Codfather

~

Szeretem a fish and chipset. Ecet helyett én jobban kedvelem a citromot, és ketchappal és majonézzel szeretem enni. Néha pénteken, amikor úgy jön ki a lépés, akkor mi is beugrunk a jól bevált fish and chips shop-ba, vagy angolosan csak a „chippy”-be. Lehet, hogy ma is, mivel ma van a Nemzeti Fish and Chips nap. 🙂

Te mivel szereted a fish and chips-et?

Ha feltennénk azt a kérdést, hogy mit esznek az angolok karácsonykor, valószínűleg a többség rávágná, hogy pulykát és karácsonyi pudingot és ezzel nem is járnának messze a valóságtól. Ám ez egy nagyon leegyszerűsített verziója az angol karácsonyi menünek.

Hogy akkor mégis mit ettek régen? Máris mutatom.

Ahogy már említettem, az emberek tizenkét napon keresztül ünnepelték a karácsonyt egészen a késő viktoriánus időkig. A családok összejöttek, pihentek, játszottak, énekeltek. Ekkor mindenki igyekezett mélyebben a zsebébe nyúlni és többet költeni ételre: húsra, zöldségre és pékárura, de leginkább különlegességekre.

Tizenketted sütemény

Az egyik legkülönlegesebb és legdrágább eleme az ünnepi asztalnak az ún Twelfth Cake (tizenketted sütemény) volt, amit karácsony tizenkettedik napján, tehát január 6-án fogyasztottak. Manapság ez a dátum inkább szomorúsággal tölt el minket, hiszen ekkor szedjük le a karácsonyfát, ám a korai viktoriánus időkben ez nagy napnak számított és izgatottan várták. Ez az ünnepnap is pogány eredetű volt, amihez az egyház később hozzákapcsolta a három királyok ünnepét, ezért volt gyakori díszítőeleme a süteménynek a korona. Maga a sütemény talán egy hatalmas, kör alakú gyümölcskenyérhez hasonlítható leginkább és amikor azt mondom, hogy hatalmas, akkor azt úgy kell elképzelni, hogy két ember egy hatalmas tálcán bírta csak el. Rengeteg mazsolát használtak hozzá, majd a végén cukormázzal vonták be, amit megsütöttek, végül cukorból készült figurákkal díszítették, amiket kézzel festettek meg. Mai szemmel nézve nem volt karácsonyi hangulata a sütemények, mivel a legkedveltebb cukordíszek a sárkány, a hal, a kutya, a macska stb voltak. 🙂 A pékségeknek ez volt a mesterművük, ez vonzotta az embereket a boltba, így nem meglepő, hogy nagy gonddal és szép dekorációval ellátva tették ki a kirakatba.

Karácsonyi torta

Mondhatnók, hogy a Twelfth Cakea mai Christmas Cake (karácsonyi torta) elődje volt. S valóban, sokban hasonlít rá, hiszen ugyanúgy tartalmazott mazsolát és egyéb szárított gyümölcsöt. Ám a karácsonyi torta kisebb volt és decemberben, a kétnapos karácsonyi ünnepre készült a késői viktoriánus időkben. Marcipánnal vonták be és ún. királyi cukormázat (royal icing) kapott, amelyet német cukrászok fejlesztettek ki a 19. század közepén. Ezt a cukormázat már nem kellett megsütni, így könnyebb volt vele dolgozni. A tortákat különbözőmintákkal és feliratokkal díszítették, ám ekkor még nem a szokásos „Merry Christmas” (boldog karácsonyt) felirat volt a divat, hanem az egyedi üdvözlet.

Karácsonyi pite

Egy másik kedvelt karácsonyi étel az ún Yorkshire Christmas Pie vagy más néven Game pie, azaz vadhúsos pitevolt. Eredete a rómaiak idejére nyúlik vissza, ám a viktoriánus időkben élte aranykorát. A középkorban a pite nemcsak nagyszerű vendégváró étel volt, ha nem remek alkalom arra, hogy a gazda dicsekedhessen birtoka vadállományával, hiszen ebbe a pitébe szinte minden létező húst felhasználtak, így foglyot, fácánt,örvös galambot, fajdkakast, récét, erdei szalonkát, libát és az 1523 óta elterjedt pulykát. Később, a viktoriánus időkben már csak a gazdagok engedhették meg maguknak ezt a hatalmas, húsban gazdag pitét. Viktória királynő minden évben fogyasztott Yorkshire Christmas Pie-t, amely a királyi udvarban amolyan rágcsálnivalóként szolgált abban az esetben, ha a vendégek megéheztek volna a hét fogásos vacsoraközben. 🙂
A Yorkshire Christmas Pie-t mindig gazdagon díszítették

Mince pie (gyümölcshúsos pite)

A Yorkshire Christmas Pie kicsinyített változata a mince pie ((darált)húsos pite), ami talán a legkelendőbb étel volt az év ezen szakában. Ma a mince pie egy édes, fűszeres, mazsolás töltelékkel töltött sütemény, de a viktoriánus időkben még húsból készült és több verziója létezett attól függően,hogy kinek mennyi pénze volt. Készült húsos pite a szegényeknek, amibe nyelvet,pacalt, faggyút, borjúlábat tettek, és létezett persze luxus kivitelben is,amelyhez sült marhahúst használtak. Utóbbi négyszer (!) annyiba került, mint az olcsó verzió. Érdekessége, hogy alkoholt is használtak a pitékhez, ezzel tartósították. Yorkshire-ben úgy tartották, ha valaki a karácsonyi tizenketted minden napján megeszik egy húsos pitét, szerencséje lesz.

Mézeskalács

A karácsony nem lehetne karácsony mézeskalács nélkül. Korábban említettem, hogy az angol(szász) karácsonyban sok német elem található. Nos, a mézeskalács is német közvetítéssel jutott el a szigetországba. A 19.században több ezer német pék települt be Angliába, így nem csoda, hogy ekkor terjedt el az angolok hőn szeretett mézeskalácsa, a „gingerbread”. Persze az is közrejátszott, hogy az emberek látták, hogy Viktória királynő mézeskalácsdíszeket akasztott a karácsonyfára. Ezek a díszek azonban nem a mai leegyszerűsített kis, kerek fejű emberke, hóember és szív formából, hanem díszesen kidolgozott katona, lovas huszár, király és királynő formákból álltak.

Karácsonyi puding

Természetesen a legismertebb angol, karácsonyi étel a karácsonyi puding (Christmas Pudding) vagy más néven szilvapuding (plum pudding), aminek egyébként semmi köze nincs a szilvához. A 19. század előtt a “plum” (szilva) szó mazsolát jelentett. Ma már nálunk is ismert, hogy régen textilbe csomagolva főztékórákon át (amiért gyakran „bag-pudding-nak”,vagyis „szatyor-pudingnak”is nevezték), és hogy 13 alapanyagból kell állnia, mely Krisztust és a tizenkét apostolt jelképezi, vagy hogy eredetileg nem édesség volt, hanem így tartósították a húst (szárított gyümölcsös, alkoholos tésztába sütve), de az már kevésbé ismert, milyen legenda szól a kialakulásának történetéről. Nos, a monda szerint egy király egyszer eltévedt az erdőben és nagyon kevés élelme maradt. Így bekopogott egy erdész kunyhójába élelmet és szállást kérni. A vadásznak sem volt sok ennivalója, így mindent összekevertek, amijük akadt:marhafaggyút, lisztet, cukrot, szárított gyümölcsöket, tojást, sört és brandyt,amit aztán egy rongyba csavarva megfőztek.
Ma a karácsonyi pudingot Szent András napjához (november 30.) legközelebb esővasárnap kezdik el készíteni. Ezt a vasárnapot „Stir-up Sunday”-nek, azaz „keverővasárnapnak” hívják. Szokás, hogy az egész család megkeverje a pudingot,mert szerencsét hoz. Itt jegyezném meg, hogy még Poirot is megkeveri a Királyi rubin elrablása c. epizódban. 🙂 Sok esetben két pudingot készítettek, az egyiket karácsonyra, a másikat újévre. Szokás volt még érméket és apró fémtárgyakat, mint pl. gyűszűt tenni a pudingba. Aki megtalálta, annak szerencséje lett. Mint mindent, a viktoriánus időkben a karácsonyi pudingot is szofisztikáltan tálalták: díszes formákban főzték, magyalt szúrtak a tetejére, brandy-vel öntötték le és gyakran meggyújtották felszolgálás előtt. Ma ún. brandy butter-rel eszik az angolok, mely brandy-ből, vajból és cukorból készül.Az egész hihetetlenül tömény, de baromi finom. Még Poirot-nak is ízlik, pedig kifejtette a múltkor, hogy „az angoloknak nincsen konyhájuk, csak ételeik”.

~

Amit nagyon szeretek még a karácsonyi pudingban, az a dizájnja. Nem is tudom, szinte nincs is olyan dolog, ami ne lenne kapható karácsonyi pudingmintával vagy formában karácsony előtt. Létezik, sapka, fülbevaló, sütemény, kulcstartó és még számos mütyür, aminek karácsonyi puding mintája, formája,dizájnja van.

Buttercross-t először Poirot Rejtély Cornish-ban c. epizódjában láttam, amit halkan jegyzem meg, hogy véleményem szerint félrefordítottak. Ugyanis az eredeti cím „Cornish Mystery”, vagyis korni (Cornwall megyei) rejtély. Én úgy fordítottam volna, hogy „Rejtély Cornwall-ban”, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Japp főfelügyelő „Cornish pasty-t” majszol egy buttercross-nál, és itt figyeltem föl először ezekre az érdekes épületekre.

Mi az a buttercross?

Buttercross-szal a mezővárosok rendelkeztek, tehát azok a városok, amelyeknek vásártartási joguk volt. 1200 előtt a vásárokat vasárnapon tartották többnyire a templomkertben. A parasztok, gazdák a földjeiken éltek és dolgoztak, amelyek a városon kívül estek. Így ha a megtermelt fölösleget el akarták adni, a városba kellett vinni. A 13. századtól a vásárokat áthelyezték a város főterére és hétköznapon tartották meg, a 15. századtól pedig végleg megtiltották, hogy a templomkertben bármit is áruljanak. Hogy a vásár jól menjen és az Úr áldását adja rá, a főtéren buttercross-t vagy market cross-t emeltek. A kettő között talán az a különbség, hogy a buttercross egy fedett, oszlopos bódé szerű épület volt, ami alatt vajat, tojást, tejet árultak, míg a market cross egy kisebb, díszesebb kereszt, ami körött rendezték meg a vásárt. A ma ismert buttercross-ok többsége Linclonshire-ben és Yorkshire-ben található. Nem csoda, hiszen ezek mezőgazdasági területek ősidők óta. Ezen kívül elég sok van még a Midlands-ben (Közép-Anglia) illetve Dél-Nyugaton (Somerset, Dorset), ami megint csak nem meglepő, hiszen a mezőgazdaság itt is jelentős.

Witney, Oxfordshire

Egyelőre sajnos csak néhány buttercross-hoz jutottam el, lévén, hogy a környékünkön kevés van. Az egyik az oxfordshire-i Witney-ben található. Ez egy nagyon cuki, régi buttercross, ami különleges hangulatot ad a városnak. Állítólag egykoron csak a buttercross közepén található oszlop állt kereszttel a tetején, amihez pár lépcső vezetett föl és csak később, 1606-ban emelték köré az oszlopokat és a tetőt, amikor is egy Richard Ashcombe nevű ember ötven fontot adományozott a városnak. Az óratornyot, amin napóra is található, még később, 1683-ban építették hozzá egy híres gyapjú kereskedő, William Blake of Cogges kérésére. Ahogy az ember a buttercross alatt áll, látni, mennyire régi, hatalmas, régi fagerendák tartják a tetőszerkezetet. Ahogy elnézi az ember, szinte látja maga előtt az embereket, ahogy kis fa asztalkákra, ládákra kiterített terítőkön árulták a sajtot, vajat, tojást, tejet…

Chichester, West Sussex

A másik buttercross-t Chichester-ben láttam, ami merőben eltér a Witney-ben lévőtől, teljesen más stílust képvisel. Sokkal díszesebb, talán azért, mert Storey püspök adományozta a városnak 1501-ben. 1746-ig az óra szögletes volt az épületen, ezután viszont négy kerek órát helyeztek el rajta. Egyszerűen csodás kis épület, elbűvölő. Ezek (is) teszik az angol városokat jellegzetesen angollá.

Winchester, Hampshire

A winchesteri buttercross nagyon picike, alig fér el egy két ember alatta, de állítólag a lépcsőiről is árultak termékeket. Érdekes módon az épület túlélte Cromwell köztársaságának pusztításait. 1770-ben egy helyi földesúr, Thomas Drummer szemet vetett rá, mert úgy gondolta, hogy jól mutatna a kertjében, ám a helyiek megakadályozták, hogy elvigye. A viktoriánusok pedig nem bírták elnézni, hogy milyen állapotban van a buttercross, így 1865-ben felújították.

Dunster, Somerset

S végül jöjjön az a bizonyos buttercross, amit a Poirot epizódban láttam. Nem Cornwall-ban van, hanem Somerset-ben, Dunster-ben. Valószínűleg 1609-ben emelte a Luttrell család, akik fonallal kereskedtek. A buttercross-ban található haranggal jelezték a vásár kezdetét.

Bungay, Suffolk

Swaffham, Norfolk

Mindenki tud legalább egy olyan helyet, tájat mondani, ami elbűvölte, ami különös hatással volt rá. Nos, van dél-nyugat Angliában, Devonban egy kicsike kis szigetecske, ami az én szívem ejtette rabul… Aki elolvasta a bemutatkozásomat, sejti, hogy Poirot rajongó vagyok. Igazából nem tudom megmondani, miért. Talán azért, mert megnyugtatnak a Poirot filmek, azok hangulata, a ’30-as évek eleganciája, na és persze a csodás helyszínek. A kedvenc Poirot epizódom a Nyaraló gyilkosok (Evil Under The Sun), amelyben nemcsak egy erőszakmentes történetet láthatunk (leszámítva a gyilkosságot persze), hanem a napsütéses, tengerparti, nyári Angliát és egy art deco épületet a fent említett kis szigetecskén.

Egy éve valóra vált az egyik nagy álmom, hogy eljussak a “Nyaraló gyilkosok” forgatásának helyszínére, a Burgh Island-ra.

Sosem fogom elfelejteni, milyen kacskaringós, egysávos út vezetett le a tengerparti, Bigbury-on-Sea nevű faluhoz. Aztán egy emelkedő tetején egyszer csak megpillantottuk az előttünk álló szigetet és rajta a fehér, art deco szállodát. Olyan hihetetlen és csodálatos volt a látvány, hogy felkiáltottam örömömben. A négy emeletes, lapos tetős, fehérre festett, beton épület, lépcső rotundával és kupolával a tetején büszkén és elegánsan pompázott a zöld szigeten a napsütésben. Agatha Christie itt, a szigeten, ebben a szállodában írta a kedvenc epizódomat.

Átjutás a szigetre

A szigetre apálykor át lehet sétálni, dagálykor viszont egy ún. tractor viszi át az utasokat, szállóvendégeket. Furcsa egy járgány ez a tractor, 1930-ban építették az elsőt. Mi éppen nem tudtuk használni, mert apály volt, pedig nem sajnáltam volna rá az amúgy nem éppen olcsó 2 fontos viteldíjat.

A szigetet hamar bejártuk, mivel elég pici, éppen ezért úgy gondolom, hogy a gyilkosság jelenetét nem a szigeten vették föl. A valóságban nagyon aprócska a sziget, simán körbe lehet járni pár perc alatt, a filmben azonban meredek lépcsők megmászásáról és a sziget körbeevezéséről, meg eldugott kis barlangról beszélnek. Kizárt, hogy ennyi minden meglegyen ezen a falatnyi kis föld darabon. Elsétáltunk a teniszpálya mellett és láttuk a kis öblöt, ahol a hotel vendégei fürdőztek.

S hogy mit lehet tudni a szigetről?

Igazából nem sokat. Régi térképeken a szigetet St. Michael’s Island-nak, később Borough Islandnak jelölték. Egy kolostor működött rajta, melynek romjai a szálloda alatt találhatók. Még ma is itt áll a Pilchard Inn, egy 14. századi pub, mely valószínűleg a kolostor lakóit és később a szardínia halászokat látta el folyékony kenyérrel. Mint a dél-angliai, tengerparti falvakban általában, itt is virágzott a csempészet. A sziget leghíresebb csempésze egy Tom Crocker nevű ember volt a 16. században, akit a Pilchard Inn előtt ért utol a végzet: itt lőtte le egy adóellenőr.

1895-ben egy George Chigwirn nevű, népszerű, angol komédiás vette meg a szigetet és egy fából készült házat építtetett rajta, ahol hétvégente partikat adott barátainak. A szigetet eztán 1927-ben egy gazdag filmgyáras, Archibald Nettlefold vette meg és az ő cége építette 1929-ben az art deco épületet, hogy gazdag barátait a szigeten szórakoztathassa.
A ’30-as években sok híresség megfordult itt. Noël Coward állítólag 3 napot szándékozott a szigeten tölteni, de három hétig maradt. Mondják azt is, hogy Edward és Mrs Wallis Simpson is megszálltak a szigeten, de erről nincs bizonyíték. Eisenhower és Churchill viszont itt találkozott a D-nap előtti hetekben. A második világháborúban a Royal Air Force (RAF) rekreációs célra használta a szigetet és az épületet, aminek a felső két emelete megsérült egy bombázásban. Az épületet a ’90-es években újították föl és szállodaként nyitották meg újra.

Amikor megkérdeztek egy 20. századi építészetre specializálódott egyetemi tanárt, hogy mit tud a Burgh Island-i art deco hotel-ről, a következőt mondta:

I don’t know much about it (I don’t think architectually there maybe a lot to know).

Vagyis nem sokat tudni a hotelről építészeti szempontból, és emiatt kicsit csalódott vagyok. Talán enyhíti a csalódottságomat az a tény, hogy legalább elismerik, hogy sajnálatosan figyelmen kívül hagyták ezt az épületet. Annyit viszont megállapítanak róla, hogy a Burgh Island-i hotel épülete nem a kifinomult, európai art deco stílust testesíti meg, hanem az angolt, amit tetézett az építtető milliomos zavaros elképzelése is. Ő ugyanis amolyan “kincses-sziget” hangulatot akart teremteni modern stílussal fűszerezve, hogy gazdag és befolyásos barátait elvarázsolja. Ennek eredménye az lett, hogy egy egy szoba amolyan hollywood-i galmour hangulatot idéz, néhány másik pedig a nagyi vendégszobájáét. Számomra akkor is csodálatos ez az hotel. Az art deco hangulat nagyon különleges, pláne magyar szemmel. Magyarországon kevés art deco épületet találni; nálunk inkább art nouveau és bauhaus házak épültek, Anglia viszont tele van csodás art deco épületekkel.

A mai hotel

Mai szemmel nézve a szobák állítólag kicsik, az ágyak inkább csak a double-nak nevezett franciaágy méretnek felelnek meg, nem pedig king size-nak (istenem, meg kell szokni, hogy néha pofoz az élet), a 25 szobából csak háromnak van a mai igényeknek megfelelő zuhanyzója. A szobákban nincs tévé (engem nem zavarna, kit érdekel a tévé egy ilyen helyen?). A vacsorához, ahol helyi tengeri halakat és rákokat szolgálnak föl, ki kell öltözni és élő jazz zenével szórakoztatják a vendégeket. Mmm… milyen mesés lehet! Nem bánnám, ha egyszer itt vacsorázhatnék és éjszakázhatnék. De sajnos a szigeten minden szolgáltatást csak a hotel vendégei vehetnek igénybe (még a pub-ot is), még egy kávéra és süteményre is előre be kell jelentkezni, ha az ember be akar jutni az épületbe. Hogy itt töltsek egy éjszakát, arról egyelőre álmodni sem merek, ugyanis a legolcsóbb szoba 420 font (igaz vacsorával és reggelivel), azaz 140 ezer forint… Durva. Talán majd egyszer… Igazán mesés lehet, ki tud ellenállni ennek a helynek? Érdemes megnézni a videót a szálloda honlapján, lélegzetelállító…