Ugyan koncerten és hangversenyen már jártam Angliában, színházba bevallom, még csak most sikerült eljutnom először. Két rövid vígjátékot néztünk meg a Harold Pinter színházban, a West Enden múlt szombaton. Az élmény különös és érdekes volt, így arra gondoltam, megosztom.

Jegyvásárlás

Bill órákon keresztül keresgélte a megfelelő darabot, mivel nem szeretem a musical-eket (vessenek meg érte, sajnos ez van), márpedig London tele van musical-ekkel. Ekkor az az ötletem támadt, hogy keressünk rá, vajon játszik-e valaki a kedvenc színészeim közül ebben az évadban, és első választásom David Suchet-re (Poirot) esett. Mit ad isten, éppen játszik egy darabban szeptembertől október végéig, így gyorsan lefoglaltuk a jegyeket. Innentől kezdve indult a visszaszámlálás.

Fogalmunk sem volt, milyen lesz a darab, de úgy voltunk vele, hogy nem lehet rossz, ha David Suchet a nevét adja hozzá és játszik benne. Direkt nem néztem utána jobban, elfogadtam azt, amit a jegy lefoglalásakor írtak a honlapon, mely szerint két, rövid vígjátékról van szó, amelyek a 60-as években nagy sikert arattak.

A Harold Pinter Színház

A Harold Pinter színház 1881-ben épült állítólag csupán 6 hónap alatt és Royal Comedy Theatre néven nyílt meg ugyanabban az évben a West Enden. A mai napig nagyon viktoriánus a berendezés az arany és kék dekorációval, olyan, mint amiket az angol filmekben látni. Érdekessége, hogy a földszinten található az első emeleti páholy, a földszinti nézőtér pedig az alagsorban van. Tehát amikor besétál az ember az utcáról, rögtön a páholyban találja magát. 🙂

A négy híján 800 férőhelyes színház közepes méretűnek számít londoni viszonylatban és nem musicaleket játszik. Érdekelt, vajon hány színház található Londonban, és elámultam, hogy csak a West End-en 38 (!) van, ezen kívül pedig további 118 színházat találtam. (Bár azt kell, hogy mondjam, ránézve a budapesti színházak listájára, mi sem állunk rosszul.) Két típusú színház létezik (leegyszerűsítve): kereskedelmi és nem kereskedelmi. Utóbbiak drámákat és klasszikus darabokat játszanak (hm… ez lenne az én preferenciám), ilyen például a Royal National Theatre, Shakespeare’s Globe vagy a Barbican Centre.

Néhány adat a londoni színházakról:

• A leghosszabb ideig játszott musical a West End-en: Les Misérables
• A legnépszerűbb színházi műfaj: musical
• A legnépszerűbb nem-musical: Agatha Christie Az egérfógó c. műve, melyet 1952 óta játszanak.

Különbség az angol és magyar színház között

Természetesen megértem, hogy azok a dolgok, amelyeket én furcsának találtam, egy angol számára egyáltalán nem furcsa és teljesen normális, mint ahogyan Bill is mondta, hogy ő semmi mást nem várt, erre számított.

1) Dress Code (vagy jobban mondva nem létező Dress Code)

Mondhatnók, hogy egy színházi látogatás nem látogatás, ezért nem lehet reprezentatív a véleményem, de valami azt súgja, ha elmennék még tízszer más színházba Londonban, akkor sem lenne más tapasztalatom. A következtetés, amit levontam, az, hogy színházba menni Londonban nem ugyanaz, mint Budapesten (vagy akár Magyarországon). Bár biztos vagyok benne, hogy otthon is sokat lazult a helyzet a gyerekkorom óta, utoljára pedig talán 2014-ben voltam otthon színházban, otthon azért még mindig megvan az a szokás, hogy az ember szépen felöltözik. Ma már talán nem nézik ki otthon sem azt, aki farmerben jelenik meg (nem úgy, mint a gyerekkoromban, amikor is ez főbenjáró bűnnek számított), de azért mindenki igyekszik elegánsan öltözni, vagy legföljebb „smart casual“-t képviselni.

Nos, London amúgy is elég sokszínű, miért éppen a színházi öltözet lenne más. Nem mondom, hogy nem kellett gondolkodnom azon, mit vegyek föl. De, kellett. Végül mégis úgy döntöttem, hogy szépen felöltözöm (nem kisestélyibe, de valami normálisba), mert mindig jobb elegánsabbnak lenni, mint alul öltözöttnek. A magassarkú cipőm pedig kis papírzacskóban vittem magammal, hogy majd átveszem a színházban. Nos, nem volt rá szükség… 🙂 Amikor megérkeztünk a színházba, a közönség a lehető legkülönbözőbb dolgokat viselte. Bevallom, néhányat nem is értettem, hogy engedhették be… Volt itt minden, a mezítlábas, tépőzáras túra szandáltól kezdve, a rövidnadrág és Martens bakancs kombináción keresztül, a térd felettig érő csizmáig minden. Ekkor úgy éreztem, teljesen fölösleges átvennem a magassarkúm, épp eléggé kilógok a sorból így is, jó leszek én balerinában is.

Persze mondhatjuk, hogy tök jó, hogy ennyire liberális a színház és az a lényeg, hogy néző jól érezze magát és kényelmes legyen, hát nem tudom… Pláne ha belegondolok, hogy a fiatal lányok (és a kevésbé fiatalok is) simán kirittyentik magukat egy pub miatt, akkor színházba miért nem lehet…?

2) Étel, ital

A másik különbség, amit szintén fel nem fogok, az a színházi fogyasztás. Sosem felejtem el, mennyire izgalmas volt gyerekkoromban a szünetben kiugrani a büfébe, ahol benyomtunk egy minyont és egy üdítőt, a felnőttek talán pezsgőztek vagy kávéztak, aztán a csöngetés után szépen visszamentünk a helyünkre. Londonban (vagyis mondjuk inkább úgy, hogy ebben a színházban) az emberek pezsgőspohárral, műanyag söröspohárral és fagyi kehellyel (!!) mentek be az ülőhelyükre. Áááá…! Segítség, nem értem.

3) Taps

Azt talán elfogadjuk valahogy, hogy nyugaton nem ismerik a vastapsot. Rendben. Meg kell mondanom, nagyon megdöbbentem, amikor a darab végén a színészek meghajoltak, majd kiszaladtak és visszajöttek még egyszer meghajolni, de utána eltűntek. A második meghajlásnál elhangzott egy két „Brávó!“, de aztán mintha filmszakadás lenne, felgyúltak a lámpák, az emberek felpattantak a nézőtéren és elhagyták a termet. A színészeknek pedig se hírük, se hamvuk többé, a színpad megvilágítva ott állt üresen, még a függönyt sem húzták le. „Ennyi?“ – kérdeztem magamban. Otthon számtalanszor ki be rohangálnak a színészek, kijönnek egyesével, aztán csoportosan, külön-külön és egyesével is meghajlanak. Itt nem. Két meghajlás oszt‘ ennyi.

Na de jöjjön a lényeg: David Suchet!

Számomra egy tökéletes és hiteles Poirot figura létezik, mégpedig a David Suchet által megteremtett Poirot. Ízlések és pofonok, tudom, elfogadom, ha más mondjuk Peter Ustinov Poirot-ját szereti. Nekem akkor is David Suchet az igazi. Szeretem benne, hogy alaposan utánajárt, részleteket figyelt meg Agatha Christie regényeiben, kijegyzetelte azokat és így építette föl a karaktert. Ő maga is mondta a könyvében, hogy nagyon eggyé vált ezzel a karakterrel, ami legalább annyira előny, mint hátrány. Ugyanis gyakran előfordul, hogy a közönség azzal az egy karakterrel azonosítja a színészt és képtelen más szerepekben elfogadni a művészt. Nos, láttam David Suchet a Gulág c. filmben David Keith oldalán és a Mózes c. bibliai filmben is és mindkettőben nagyon tetszett az alakítása, szóval az a veszély nem állt fönn, hogy nem tudok elvonatkoztatni Poirot-tól.

Az első darabban (Halold Pinter: The Lover) csak két színész játszott, így a szünetben kezdtünk aggódni, hogy esetleg benéztük és félreérettünk valamit és mégsem fogjuk látni David Suchet-t. Hála istennek, nem így lett. Először hunyorogtam a második darab elején, mert parókát viselt, ám jellegzetes szemöldöke és orgánuma miatt nem volt kérdés, hogy ő volt az! David Suchet a színpadon, Londonban. El sem akartam hinni. Azért is nagy dolog, mert egyrészt nem minden évben játszik színházban (utoljára 2015-ben játszott), másrészt már 72 éves és ki tudja, meddig lehet őt színpadon látni.

Alakítása zseniális volt: egy negyvenes, gazdag, meleg férfit játszott. Tökéletesen lehetett érteni minden szavát, gyönyörű angolsággal adott elő és irtó jó volt az arcmimikája. David Suchet-re jellemző alapossággal játszotta a karaktert, ha szabad ezt így mondani. Egész egyszerűen jó volt látni David Suchet-t nemcsak a színpadon, hanem egy más karakter (Harry) szerepében (Harold Pinter: The Collection).

~

Összességében nagyon jó volt a színház, a furcsa angol szokások ellenére is. Azt hiszem, magamévá kell tennem azt a mondást, mely szerint Ha Rómában vagy, tégy úgy mint a rómaiak és akkor minden még klasszabb lesz. Ezért lehet, hogy egy hónap múlva, amikor a „Nyomorultakat” nézzük meg a Queen’s Theatre-ben, majd farmerben és bokacsizmában fogok megjelenni és hot dog-ot fogok enni a nézőtéren… 🙂

Azt hiszem, talán a híres angol színésznő, Penelope Keith által vezetett műsorban hallottam először a cornwall-i kőbe vájt színházról. Nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik a világon. Szerencsére a műsort még a cornwall-i utazásunk előtt láttam, így nem maradtunk le róla.

Már az egészen szürreális gondolat, hogy a világ végén, Anglia dél-nyugati csücskében találjunk egy kőbe vájt színházat. Az még szürreálisabb, hogy a szabadtéri színház egy ennyire fantasztikus. Ennek a csodás helynek a megálmodója és teremtője egy minden bizonnyal különleges és elképesztő hölgy, Rowena Cade. Az első világháború után Rowena Közép-Angliából Cornwall-ba költözött és megvette a Minack területét, amin egy házat épített magának és az édesanyjának. A Minack korni (cornish) nyelven sziklás helyet jelent.

1929-ben a faluban színjátszók előadták Shakespeare Szent Iván éjjeli álmát, amely nagy sikert aratott. Rowena nagy színház és Shakespeare rajongó volt és ekkor fogalmazódott meg benne, hogy a háza alatti sziklás terület ideális helyszín lenne egy szabadtéri színháznak. Rowena Cade kertészével, Billy Rawlings-szal közösen kezdte el építeni a színházat. Olyan színházat tervezett, ahol az összes Shakespeare darabhoz megtalálható benne minden „kellék” (erkély, magaslat, lépcsők stb). Rowena sok követ cipelt maga is, holott vékonyka, törékeny nő volt. Úgy emlékszem, az alsó üléseket gránitból vájták, vésték ki, ám ez nagyon időigényes és nehéz feladat volt, ezért elkezdtek betont használni. Hogy minél autentikusabban nézzen ki a „berendezés”, Rowena kelta motívumokat rajzolt a betonba.

1932-ben előadták „A Vihart”, ami agy sikert aratott. Rowena minden évben dolgozott és fejlesztett a színházon. Mint sok minden a II. világháborúban, a színház is védelmi funkciót látott el. A háború után ujjá kellett építeni a színházat, ami végül 1951-ben nyílt meg újra.

Az ember lélegzete is eláll a színház láttán, a sziklakerti virágok pedig gyönyörűek. Nagyon szívesen megnéznék itt egy darabot, még akkor is, ha a hűvös, atlanti szél kellemetlen lenne. Egyszerűen elbűvölő lehet egy darab a sziklás tengerparttal a háttérben. Szinte libabőrös leszek a gondolattól is…