Blogolás és közösségi média frusztráció

 

Az elmúlt pár hónapban egyrészt kimerültem, másrészt pedig olyan fölfedezéseket tettem és olyan dolgok történtek, amelyekre álmomban sem gondoltam volna. Ez a bejegyzés arról szól, hogyan érzek és mivel tisztelem az olvasóimat, úgy gondoltam, megosztom. Nem önsajnálat akar lenni, és nem sajnáltatni akarom magam. Egyszerűen csak hetek óta bennem van mindez és ki akar jönni.

Bevezetés

Már több, mint három éve írom ezt a blogot és mindig is tudtam, hogy:

• értéket akarok teremteni
• adni szeretnék
• egyedi akarok lenni és egyedi tartalmat gyártani.

Nem másolni másokat, nem felvágni, nem kérkedni azzal, hol jártam, hanem egyszerűen csak bemutatni a vidéki Angliát az én szemüvegemen keresztül úgy, hogy tartalmat is adok hozzá.

Azt is tudtam, hogy a sikerért meg kell dolgozni és hogy évekbe telik. Nem zavar, hiszen szeretem csinálni. Szeretem, hogy lépésről lépésre megvalósíthatom mindazt, ami a fejemben van, szeretem azt, hogy sorra kitanulok dolgokat, amik érdekelnek.

A bloghoz tartozó közösségi médiát (Instagram, Facebook, Pinterest) már több, mint két éve majdnem napi szinten nyomom. És bár sok marketinges javasolja azt, hogy kössük össze ezeket a fiókokat, nem tettem, mert véleményem szerint muszáj más tartalmakat gyártani ezekre a felületekre. Egyrészt az unalom elkerülése végett, másrészt más a közönség a Facebook-on és más az Instagramon. Éppen ezért vettem a fáradtságot és külön tartalmat gyártottam a blogra, az Instagramra és a Facebook-ra és idén nyáron a Youtube csatornára is.

Ez fárasztó. Nagyon fárasztó.

Nem, nem panaszkodom, mert szeretem csinálni. De attól még fárasztó. Csak hogy érzékeltessem, minden nap munka után, még vagy 3-4 órát dolgozom a blogon. Van, hogy egy fotót órákig szerkesztek, van, hogy egy közösségi média poszt megírása egy órát is igénybe vesz, ha rendesen utána akarok járni, van, hogy órákon keresztül töltöm föl a blogbejegyzést, válogatom, szerkesztem és méretezem át a fotót hozzá. A videó vágásáról nem is beszélve – bár ha hiszed, ha nem, videót vágni sokkal egyszerűbb és rövidebb, mint egy blogbejegyzést megírni két nyelven, feltölteni és fotót csinálni hozzá.

Szóval ez ment hónapok óta úgy, hogy közben kitört egy világjárvány, új házba költöztünk és félig lakást felújítottunk, kertet építettünk. Nehéz volt ennyi minden felé figyelni, szakadni, kitanulni a fotószerkesztést, a videózást, a vágást és még ki tudja, mi mindent.

De hittem abban mindig, hogy a befektetett energia megtérül.

S valóban, szépen lassan egyre több megkeresést kapok a blogon, egyre többen kommentelnek Kanadából, az USA-ból, otthonról és az Egyesült Királyságból. Ez jó hír és néha nem is értem, hogy mi történt és csak kapkodom a fejem. Ez mindenképp pozitív.

Ahogyan az is, hogy a Facebook-on ha kicsi is, de egy jó kis közösség alakult ki és örömmel gyártom a tartalmakat erre a felületre is, hiszen egy jó közösség inspiráló.

Szóval vannak pozitív előrelépések, csak közben egész egyszerűen kimerültem. Nem vettem észre, hogy mennyire keményen hajtom az igát és hogy gyakorlatilag az életem másból sem állt, mint munkából és blogolásból. Pedig szerettem volna lakberendezéssel, kertészkedéssel, fotózással is foglalkozni, kitanulni a videózást rendesen, sportolni és magánéletet is élni, de ezekre már nem maradt idő…

Ebben csak én vagyok a hibás és ezen csak én tudok változtatni. Ahogy Bill mondja, az egyetlen ember aki hajt engem, én magam vagyok.

 A másik dologról, ami történt, nehéz beszélni. Nem is tudom, hogyan vágjak bele…

Ahogyan egyre több időt szenteltem a fotózásnak és a fotók szerkesztésének, egyre jobbak lettek a fényképeim. Egyre több pozitív visszajelzést kaptam az Instagramon is.

Mi ezzel a baj?

Ezzel még semmi. Hogy érzékeltessem, mi a baj, el kell gyorsan mesélnem, hogyan működik az Instagram világa, legalább is azoké, akik Angliát fotózzák.

Szóval vannak az Instagramon több tízezres vagy százezres követővel rendelkező bloggerek, akik járják Angliát és a National Trust különböző udvarházairól, falvakról, cottage-kről és természeti szépségekről töltenek föl fotókat – ahogyan egyébként én is, csak nekem nincs sok követőm. Van, aki érdekesen ír a dolgokról, de a többség szövegének amolyan Wikipedia íze van.

Jó időbe telt, mire rájöttem, hogy ezek a bloggerek egymást majmolják. Tehát ha az egyik 60 ezer követővel rendelkező blogger elmegy egy helyre és lefotózza, akkor a kb 10-20 (vagy még ennél is kevesebb) ezer követővel rendelkezők utánozzák, elmennek ugyanoda és lefotózzák ugyanazt. Egy bolond százat csinál effektus. Vagy olyan, mint amikor egy celeb fölvesz egy kabátot és hirtelen mindenki olyan kabátot akar venni, mindegy, hogy léteznek sokkal szebb és izgalmasabb kabátok, nekik akkor is a celeb által viselt kabát kell.

Ez borzasztó kiábrándító és nagyon kevés kreativitásra vall.

Persze nincs új a nap alatt, tudom. Azt is tudom, hogy sokan szeretnék megnézni ugyanazokat a dolgokat és ezzel nincs is semmi baj. Valószínűleg én is posztolok olyan helyről, ahol már előttem sok más blogger is járt, ezért engem is meg lehetne „vádolni“, hogy bennem sincs semmi kreativitás és én is majmolok mindenkit.

Az valószínűleg senkit sem érdekelne, hogy ez nincs így. Mindig vigyáztam arra, hogy ne befolyásoljon se magazin, se tévé, se más. Én könyvekből inspirálódom, amelyeket évekkel ezelőtt olvastam, vagy pedig régi, angol filmekből.

Egy ideje azt vettem észre, hogy influenszerek kezdik lájkolni a posztjaimat – nem követni, csak lájkolni. Meglepődtem. Valószínűleg ez azt jelenti, hogy az Instagram kezdőoldalán feldobja a rendszer az én fotóimat is az érdeklődési kör vagy a hashtag-ek miatt. Ez eddig oké, ennek valószínűleg minden zöldfülű kezdő örül és bedől.

De aztán kezdett gyanús lenni a dolog… Lehet, hogy paranoiás vagyok vagy túlreagálom, nem tudom, de amikor hirtelen azt veszed észre, hogy

• egy influenszer pont azután kezd el pici idegenvezetést csinálni a videójában, miután fölkerültek az első viedóim és azelőtt soha nem tette,
• egy másik influenszer pont abba az udvarházba utazik, ami a honlapomon a kezdőkép és pont azután utazik oda, hogy ezt a képet kiraktam…
• hogy elkezdtem a Chilterns-dombságról fotókat posztolni és tudom, hogy rajtam kívül csak egy marék ember posztol róla néha, aztán egy másik influenszer bejelenti, hogy „fölfedezett egy új területet” és hirtelen elkezd a Chilterns-dombságról posztolni… Ez az illető lájkolta a képeimet korábban…
• hogy amikor kiteszek egy fotót a vécépumpa tetejű gyárról, amit egy bizonyos szögből fotóztam le úgy, hogy falevelek lógnak az előtérben és rá pár napra egy másik fotós majdnem ugyanabból a szögből és falevelekkel lefotózza és kiposztolja…

… na akkor fölteszem magamnak a kérdést, hogy vajon ez tényleg mind véletlen? Ez tényleg mind szinkronicitás?

Hogy valaki új területet fedezett föl és a környékről kezd posztolni? Nem bűn és nem is baj. De ilyenkor – pláne, ha igazam van és tőlem vagy valaki mástól vette az inspirációt – akkor minimum illik kiírni a kommentbe, hogy „XY-nál láttam, vagy XY inspirált.” Láttam már olyat, hogy valaki megtette és úgy gondolom, ez lenne korrekt. De ezt az influenszerek nem vállalják föl, tisztelet a kivételnek. Megjegyzem, azt is ki lehet írni, hogy egy könyvben látta, vagy csak arra autózott…

Nagyon csalódott voltam, mert bár nem a követők és a lájkok száma fontos, nem ezért csinálom, valahol mégis számokban lehet mérni ezeken a felületeken a sikert. És dühít, hogy én a szívem lelkem beleteszem, kutatom az általam szeretett vidéket és nem csak egy Wikipediáról odavetett mondatot írok, de ha én kiteszem, akkor kb nem jutok vele messzire, viszont ha egy influenszer kiteszi, akkor ő aratja le a babért. Jó tudom… Ahogy Ildi mondaná, annak, akinek az én tartalmamra van szüksége, az az enyémet fogja keresni, mert úgy csinálni más nem tudja úgysem, ahogy én. De akkor is…

Na ez zavar. Nem fair.

Ezek után pár barát megjegyezte, hogy „Gizi, valószínűleg jobban inspirálod az embereket, mint gondolnád.“

„Ééééééén….???” Hát az lehetetlen, hogy én az 1570 követőmmel inspiráljak valakit, akinek 60 ezer követője van…!

Pedig simán lehet, hogy ez van. Nem tudom. Már ha inspirálok bárkit is egyáltalán…

Borzasztóan kiábrándító volt megtapasztalni, hogy az emberek – influenszer vagy sem – koppintják, lopják az ötleteket. Hangsúlyozom, nem azzal van a gondom, hogy ugyanazt fotózza. Hiszen, mindannyian szeretünk elmenni ezekre a helyekre. De ha én elmegyek valahová, akkor juszt se ugyanabból a szögből fotózom le és ha lehet, más évszakban, ha tehetem, hogy véletlenül se tűnjön utánzásnak a dolog. És most nem a privát szabadság alatt készült nyaralós fotókra gondolok, hanem olyan fotókra, amiket fotósok, vagy leendő fotósok, esetleg bloggerek készítenek, akiktől igen is elvárható lenne a szofisztikáltabb látásmód. Természetesen vannak olyan helyek, épületek, amelyeket nagyon nehéz más perspektívából fotózni egyszerűen az elhelyezkedésük miatt, ez oké.

Attól pedig egyenesen rosszul vagyok, hogy a legtöbb ember az Instagramon és a Facebook-on úgy állítja be magát, mintha valami irtó érdekes és fontos személy lenne. „Nézzétek, ide megyek!”, „Nézzétek, oda megyek!” Kit érdekel…? Nagyon sok ember nem kapja meg otthon a figyelmet és itt kompenzál… szomorú.

Hogy én lennék érzékeny és veszem túl komolyan ezt az egészet? Hogy ugyanabból a szögből fotózunk mindannyian és csak véletlenül?

Lehet. Lehet, hogy csak én reagálom túl mindezt és valóban így van. 🙂 De bántott. Olyannyira, hogy hetekre elment a kedvem ettől az egésztől és megkérdőjeleződött bennem, hogy van-e értelme csinálni, ha ellopják. Ürességet éreztem. Nem, nem kiégést, hanem ürességet, csalódottságot és igazságtalanságot és érzéketlenséget.

Nos, minden jóban van valami jó. Ez a helyzet azt a felismerést eredményezte, hogy az energiámat másra kell fordítani. Arra, amit valóban szeretek csinálni és, amit nem tudnak ellopni.

Ezen dolgozom most a blog mellett.

Visszatérve a bejegyzés első felére, azt a döntést hoztam meg, hogy lassítok és nem fogok a közösségi médiába több energiát fektetni, mint amennyi szükséges. Itt jegyzem meg, hogy az igazi fotósok már mind leléptek a Facebook-ról és az Instagramról és csak fotóznak és vezetik a blogjukat és azt mondják, hihetetlen mennyire megváltozott az életük pozitív értelemben.

Nos, pár hete lazábban veszem a dolgokat, adok időt magamnak sportolni, főzi, sütni, sétálni. Esténként újra olvasok, amire már jó ideje nem volt példa. Lassan kezd visszaállni bennem az egyensúly, a kreativitásom újra szárnyra kap és tele vagyok ötletekkel. Így vagyok balanszban. Így szeretem csinálni.

Zárásképp néhány szó a videózásról

Szerettem csinálni. Nem szeretek a kamera elé állni, nem szeretek szerepelni, nem ezért csináltam, hanem azért, hogy még többet adjak. Borzasztó nehéz volt még magyarul is beszélni, mert – ha hiszed, ha nem – a magyar nyelv passzívvá vált bennem, mivel senkivel nem beszélek az anyanyelvemen. Írni írok, de az más. Ott van idő átgondolni. Szóval ezer éve nem beszéltem magyarul és bizony keserű volt a felismerés, hogy a saját anyanyelvemen küszködök kifejezni magam. Meg kellett tanulni újra és most már egész jól ment.

De arra jöttem rá, hogy túl sok ez nekem. Nagyon nehéz ellátogatni egy helyre, fotózni, videózni és még élvezni is az egészet. A blogolás, fotózás és a közösségi média mellé ez már sok, és az érdeklődés sem volt nagy a videók iránt. Így most pihentetem egy picit. Nem mondom, hogy nem szeretnék újra belevágni, de egyelőre nincs időm rá. Fejben megvan, mit hogyan kéne csinálni, de ahhoz, hogy minőségi videókat tudjak gyártani, a bloggal kéne foglalkoznom főállásban, ez pedig sajnos nem megy…

Hogy miért mondtam el mindezt?

Nem szoktam az olvasókat beavatni a magánéletembe, az érzéseimbe, mert úgy gondolom, nem kell tudniuk, hogy a háttérben mi van. De ezek most olyan történések voltak, amelyek érintik a blogot és a tartalmam és szerettem volna, ha az olvasóim tudnak róla és tudják, hogyan érzek és mennyire felzaklatott a dolog és miért maradt ki blogbejegyzés vagy poszt a közösségi médián. Biztosan fogtok látni a közösségi médián, de valószínűleg nem olyan gyakran és kevesebb intenzitással, de ettől függetlenül továbbra is minőségi tartalmat fogok gyártani a legjobb tudásom szerint. Azért, mert szeretem és tisztelem az olvasóimat.