Blogolni vagy nem blogolni? – Blog jelentés

 

Sokat gondolkodtam rajta, hogy megírjam-e ezt a posztot, végül úgy döntöttem, hogy belevágok. Aki több felületen követ, láthatta, hogy másfél hete, amikor a járvány igazán berobbant, napokig nem posztoltam semmit az Instagramon. A Facebook-on ment tovább a napi posztolás, de csak azért, mert előre be volt állítva.

Miért nem posztoltam az Instagramon?

Azért, mert érzelmileg felkavar(t) a járvány, hogy emberek egyik napról a másikra elvesztik a munkájukat, a megélhetésüket, fogalmuk nincs, miből fognak élni, enni, hogy sokak kemény munkával felépített vállalkozása összedől és hogy sokan meghalnak. Egyszerűen úgy éreztem, nem etikus egy ilyen helyzetben posztolgatni, vagy legalább is úgy posztolni, hogy az ember teljesen figyelmen kívül hagyja azt, ami történik a világban. A magam részéről úgy gondoltam és gondolom, hogy

Nem, nem lehet szó nélkül elmenni mellette.

Néztem elsősorban az Instagramon azokat, akiket minden nap megnézek, és azt láttam, hogy továbbra is kőkeményen megy az „én-márka” építés, vagyis dőlnek az újabb és újabb posztok, megjegyzés a vírusról egy szál se (vagy csak alig az érzékenyebbeknél) és minden arról szól, hogy „én, én, én”. Önzőnek és undorítónak találom. Leszögezem, nem azt, hogy valaki posztol, hanem azt, hogy egy árva szót sem szól az egészről és úgy tesz, mintha minden rendben lenne, de erre még visszatérek.

Persze, különbözőek vagyunk, másképp reagálunk dolgokra. Engem pár napra lebénított. Nem az, hogy a vállalkozás, amit most már lassan másfél éve építek egyik napról a másikra értelmetlenné vált, hanem az, ami az embertársaimmal történik. És ez nem valami pátoszos szöveg, ezt őszintén így gondolom és érzem.

Természetesen jómagam is tudom, hogy az élet megy tovább, és hogy egy krízishelyzetben fontos, hogy az ember ne engedje, hogy elhatalmasodjon rajta a pánik. Nem szabad, hogy a vírus átvegye az irányítást az életünk fölött, ezért úgy döntöttem, hogy folytatom a posztolást mindenhol.

Azóta már látom, hogy sokan azért posztolnak kőkeményen a régi rendszer és ütemtervük szerint egy szót sem ejtve a vírusról, mert

1. Ez a megélhetésük és muszáj életben maradniuk, sőt valószínű, hogy most még keményebben kell dolgozniuk az online felületen. Ettől persze még mutathatnának némi empátiát…
2. Sokaknak az segít átvészelni a vírust pszichésen, ha ugyanúgy folytatják a napi rutinjukat.
3. Sokak az Instagram és a többi közösségi média világába menekülnek a gondolataik elől, itt kapcsolnak ki.

Beszélgettem néhány Instagram baráttal erről és minden fotós úgy véli, hogy a képeink segítenek és felvidítják az embereket, ezért nem szabad abbahagynunk. Érdekes egyébként, hogy egy olyan introvertált egyénre, mint amilyen én vagyok, hogyan hat ez a helyzet: a vírus óta valahogy jobban összehoz emberekkel az Instagram. Az is meglepő, hogy olyanok reagáltak a nem éppen rövid posztomra két hete, akikről fogalmam sem volt, hogy figyelemmel kísérik a tevékenységemet, és megdöbbentem, hogy el is olvasták, amit írtam. Buzdítottak Kanadából, az Egyesült Államokból is, hogy folytassam. Jól esett.

Szóval nem hagyom abba. Sem a blogolást, sem a fotózást, vagy a közösségi médiát. Viszont szükségesnek tartottam, hogy elmondjam, hogy érzek ezzel a helyzettel kapcsolatban és hogy az olvasóim, követőim tisztában legyenek azzal, hogy mi az álláspontom, mert véletlenül sem szeretnék érzéketlennek tűnni, akit csak az érdekel, hogy továbbra is dübörögjön a blogja…

Ami egyébként nem dübörög. Szeptember óta megállás nélkül dolgozom rajta munka mellett. Most, hogy a világ lelassított, én is lassítok. Nem azért, mert a világ lassított, hiszen olykor magam is takarékra kapcsoltam, ha szükségem volt rá. Megtehetném, hogy most rákapcsolok, de egyszerűen nem megy. Bevallom férfiasan: nem megy. Néhányan mondták, hogy ne adjam föl, csináljam, hiszen az embereknek most még nagyobb szükségük van arra, hogy valami mást olvassanak és lássanak. Igen, elhiszem, bizonyára így van. De nem megy. Nekem meg arra van szükségem, hogy befelé forduljak most és lassítsak, már csak azért is, mert december óta új pozícióban dolgozom, ami sok energiámat elviszi és február végétől minden hétvégén lakásfelújításon dolgozunk, tehát ki vagyok merülve. Ilyenkor pedig nem jön az ihlet, úgy pedig nem tudok alkotni, hiteles lenni és szívből adni. Márpedig úgy szeretem csinálni.

De majd jönni fog, majd túllendülök ezen és újra klassz lesz a blog.

S hogy miért nem vagyok kétségbe esve, azért, mert az éppen induló vállalkozásom dugába dőlt?

Hiszen, ha a válság el is múlik, valószínű, hogy az embereknek nem lesz pénzük utazgatásra, idegenvezetésre. Egyrészt azért, mert ha az ember eddig eljutott, itt már nem adja föl.

Másrészt a legjobb dolgokra az életben várni kell. A várakozási idő pedig valószínűleg lehetőséget ad másra, finomításra, átgondolásra, másféle munkára.

Amikor ebbe az egészbe belevágtam, egy barátom, aki 20 éve sikeres vállalkozó azt mondta, hogy a koncepcióm, az eredeti elképzelésem annyiszor át fog alakulni a vállalkozáshoz vezető úton, hogy higgyem el, nem szabad ragaszkodni az eredeti elképzeléshez. Megfogadtam a tanácsát. Kíváncsi vagyok, mi fog kisülni ebből az egészből, amit csinálok. Lehet, hogy örökre csak blogolni fogok. De az is lehet, hogy fotós leszek. Vagy írok egy könyvet. És az is lehet, hogy minden sikerülni fog, a vállalkozás is. Csak nem most.

A legfontosabb pedig, hogy mindig is szerettem csinálni ezt az egészet, a blogolást, a kutatást, az írást, a fotózást és szeretek ADNI. Ha pedig a munkásságommal segítek vagy boldoggá teszek néhány embert, már megérte.

Végül nézzük meg, milyen pozitívumokat hoz ez a helyzet:

• Az emberek talán újra megértik, mik a valóban fontos dolgok az életben, mi az igazi érték.
• Úgy gondolom, átalakítja az influenszerséget, az erőviszonyokat a helyzet, ami nem feltétlen baj. Örülök, hogy lehetőség adódik a „kis embereknek”, akik valóban értéket adnak és képviselnek, hogy jobban felfigyeljenek rájuk.
• Van időm kutatni, lassítani, kikapcsolni (persze munka és költözés mellett azért ez így is nehéz).
• Az otthoni munkavégzés miatt nem kell reggel sokkal korábban fölkelni és készülődni, sminkelni. 🙂 Ha később kelek is, van időm reggel egy picit a bloggal foglalkozni, este pedig sétálunk (amíg még lehet), együtt vagyunk és munka után megint csak tudok a bloggal foglalkozni.
• Az alapanyagok hiánya miatt a főzés néha kihívás. Olyan recepteket keresek, amiket meg tudok főzni abból, amink van. Kreativitás! Nem feltétlen rossz. 😉
• Az ember többször megáll gyönyörködni a természetben és jobban észreveszi a szépséget. Itt most igazi tavasz van: süt a nap, a fák virágba borultak, csicseregnek a madarak. Az engedély szerint munka után megyünk egy kört a környéken, ahol lakunk és nagyon élvezzük még ezt is. Megcsodáljuk a fákat, a legelésző teheneket, a kacsákat a Temzén…
• Mindez tavasszal történik velünk, a tavasz pedig mindig a megújulás, az átalakulás időszaka. Bízom benne, hogy nehézségek árán, de pozitív irányba alakul az életünk.

 

~

 

Nos, kedves Olvasóm, köszönöm, hogy elolvastad! Köszönöm, hogy itt vagy és megköszönöm, ha itt is maradsz! A magam részéről továbbra is igyekszem érdekes tartalommal, szép képekkel szolgálni. A képeket nem feltétlen MOST készítem a kijárási tilalom miatt, de hidd el, rengeteg képem van, így továbbra is el tudlak varázsolni a vidéki Angliába…

 

Vigyázz Magadra!