Depeche Mode koncert Londonban

Sokat töprengtem, hogyan írjak az egyik legnépszerűbb brit együttes koncertjéről úgy, hogy most láttam őket először élőben, hogy ne egy szubjektív élménybeszámoló legyen és ne is tartalmazzon olyan banális információt, ami minden rajongó számára köztudomású. Nehéz, megmondom őszintén, úgyhogy a vége az lett, hogy csak elkezdtem írni.

Induláskor…

Délután három órára időzítettük az indulást az O2 Arénába, ami a Greenwich-i-félszigeten van, Londonban. Éppen kinyitottuk volna a bejárati ajtót, amikor is egy fiatal, önkéntes srác kopogott be, aki az Alzheimer és demencia csoportnak való gyűjtésben vett részt. Mondtuk, hogy nem érünk rá, mert koncertre megyünk. „Ó igazán? Milyen koncertre?” – kérdezte lelkesen. „Depeche Mode” – feleltem mosolyogva. Fogalma sem volt, kikről van szó… „Enjoy The Silence, Personal Jesus, Everything Counts, It’s No Good” – próbálkoztam mosolyogva néhány híres szám említésével. Vigyorogva megrázta a fejét, hogy sajnos így sem mond semmit a név neki. „Érdekes” – gondoltam magamban… Mindig úgy hittem, hogy a DM-et külföldön jobban, többen szeretik, az angolok nem igazan értik a zenéjüket, de azért úgy gondoltam, hogy név alapján azért csak tudják, kikről van szó. Hát nem tudják. (Ennek ellenére megkapta az adományt.)

Az O2 Aréna

Na de vissza az induláshoz és az O2 Arénához! Bizonyára sokan vannak, akik már eljutottak az említett stadionba, nekem ez volt az első estém itt és talán (?) az utolsó is. Mert míg a koncert kifogástalan volt, addig az aréna borzalmas. Van egy csomó adat a stadionról a Wikipedián, ami érdekes: például, hogy 12 tartóoszlopa van az év hónapjainak megfelelően, vagy hogy az év heteinek száma szerint 52 méter magas és az átmérője az év napjainak száma szerint 366 méter. Az is érdekes, hogy a műanyag ponyvatető csupán csak 1 mm vastag és hogy úgy alakították ki az arénát, hogy az ne visszhangozzon, ami állítólag elég gyakori probléma stadionoknál. Az is érdekes adalék, hogy 2016-tól az O2 aréna a világ legforgalmasabb koncert rendezvény színhelye több, mint másfél millió eladott jeggyel, megelőzvén ezzel a New York-i Madison Square Garden-t. Ez azért megdöbbentő, meg kell mondjam.

A beléptetés a stadionba kulturáltan zajlott annak ellenére, hogy detektor kapun kellett átmennie mindenkinek. Ámulatba ejtő volt az épületet látni a ponyvatetejével és a stadiont körülvevő „várost” mozikkal, éttermekkel, pubokkal. „Hm… itt tartják a híres teniszversenyeket is.” – ámuldoztam, ám lelkesedésem hamar alábbhagyott, amint megláttam a helyünkre vezető lépcsőt. Hihetetlen meredek, egyszerű betonlépcső (csúszásgátló nélkül) és koszos, ragacsos. Amikor felértünk a megfelelő sorba, megfordultam és lenéztem. Az ütőér is megállt bennem. Nem is értem… Hol van az angolok híres Health & Safety rajongásuk, amit olyan gyakran túllihegnek? Véleményem szerint balesetveszélyes a hely, az ember könnyen megbotolhat az előtte lévő ülés kb 20 centire kiemelkedő háttámlájába és semmi sincs az ember előtt, ami megakadályozhatná, hogy leessen. Az ülés igen keskeny volt. Bár tomporom az elmúlt pár évben kisebb lett, épp, hogy elfért. Egy nálam vaskosabb ember nem tudom, hogyan tudta volna belepasszírozni magát. De a legrosszabb még csak most jön. Hiába reménykedtem, hogy ha az előzenekar alatt nem is, legalább a koncert idejére bekapcsolják a légkondit, hogy ne szakadjon az emberről a víz és hogy legyen levegő, nem kapcsolták be, vagy bekapcsolták, de fent nem lehetett érezni. Hiába van akusztika, ha a közönség elalél a levegőtlenségtől…

Na ennyit a stadionról. Csak azért gondoltam leírni, hogy lássuk, nem minden arany, ami fénylik és ha legközelebb teniszt vagy koncertet mutatnak a tévében, melyet az O2 Arénából közvetítenek, már cseppet sem fogom irigyelni a közönséget. 🙂

Az előzenekar majdnem, hogy a közönségnek háttal játszott (ez valami új szokás lenne…?), fogalmam sincs, miről énekeltek, mert egy szavukat sem lehetett érteni. Csak annyit hallottam, hogy talán Basingstoke-ból jöttek. Fél óra zajongás után abbahagyták, hál’ istennek, mert a fejem igen csak fájt.

Végre DM a színpadon

A Depeche Mode azonban némileg csillapította a fájdalmam. Mekkora kontraszt volt az előzenekar és köztük! Amint színpadra léptek, szinte áradt az egészből a profizmus. Jó, jó, igen, tudom… mögöttük van már 37 év… De akkor is. Dave igazi showman volt, aki 55 évesen is keresztbe kasul futotta a színpadot és bár mozdulatai kissé Freddie Mercury-ra emlékezetettek, mégis a jó, öreg, pajkos, egyszerre szex-isten és gyermek Dave Gahan volt az. Nem hittem volna, hogy ezek az ötvenes éveikben járó „srácok” szünet nélkül lenyomják a két órát, de lenyomták. A második órában inkább már csak régi dalokat játszottak, amit a közönség már nem bírt ülve hallgatni. Mindenki felállt. Az ötven, hatvan évesek is, ugyanis ez a korosztály is szép számmal képviseltette magát. De nem is csoda, hiszen ők ugyanúgy a Thatcher-korszak fiataljai voltak. Mindenesetre jó látni, hogy a DM zenéje ugyanúgy vonzza a huszonéveseket, mint a hatvanasokat. S aztán eljött a pillanat… A pillanat, amikor Dave a karjait lóbálta jobbra-balra a Never Let Me Down Again c. dal alatt úgy, mint anno Pasadena-ban (Kalifornia, USA) 72 ezer ember előtt, a 101 turnéján 1989-ben. Sokan már biztosan túl vannak ezen, nekem most adatott meg, hogy a közönségben állva én is lóbáljam a karjaimat, s lóbáltam is mosolyogva, mert eszembe jutott, hogyan bámultam anno a koncertfelvételt kislányként és ábrándoztam arról, vajon milyen érzés lehet részese lenni ennek. Itt jegyezném meg, hogy ez a koncerten legtöbbször játszott dal (899), az „Enjoy The Silence” és a „Personal Jesus” a második (807), a „Walking In My Shoes” a negyedik (719).

„London, you are the best!”

Amikor Dave azt kiabálta a mikrofonba, hogy „London, you are the best”, büszkeség töltött el, pedig hát nem is vagyok londoni… Számukra viszont hazai terep volt London, hiába él Dave és Martin az USA-ban, azért a gyökerek itt vannak a szomszédos Basildon-ban, és azért az essex-i akcentus is megmaradt, hiába üt be egy kis amerikai Dave-nél (“dog” vs “dawg”). S ahogy Andy Fletcher mondta, akkoriban az az 50 kilométer be Londonba örökkévalóságnak és hatalmas távolságnak tűnt. Ma viszont negyed óránként jár a vonat és 35 perc alatt van bent Londonban. Áradozni többet a bandáról, a zenéjükről, Dave kisugárzásáról és egyebekről nem szándékozom, erről olyan sokan írtak már egyrészt, másrészt ezt mindenki másképp éli meg szerintem egy koncerten. Azt azért nem bántam volna, ha a két oldalsó kivetítőt is beüzemelték volna, de nem tették. Ne kérdezzétek, miért, fogalmam sincs…

A koncert végén a közönséget szervezetten vezették ki a stadionbon és a logisztika – angol módra – ismét jól meg volt szervezve. Tölcsérbe beszélve kérték a közönséget, hogy a metróhoz a jobb oldali sorba álljanak, balra pedig a buszhoz és a kocsikhoz. A szervezésben és a DM-ben nem csalódtam (olyan koncertet adnak, amire bármikor szívesen elmennék újra), megérte 3 órát utazni miatta, de a stadionban igen.

Szummázás

Amikor másnap megkérdezte a koncertekre igen gyakran járó főnököm, hogy milyen volt a Depeche Mode, azt feleltem, fantasztikus, de az O2 Aréna borzasztó. Mire a főnököm, aki echte angol, a következőt mondta:

I know, the O2 is crap, horrible. The Wembley Arena is much better.
(“Tudom, az O2 pocsék, borzalmas. A Wembley Aréna sokkal jobb.”)

 

~

 

U.I.: Konklúzió 1: Nem én vagyok ennyire kritikus az O2 Arénával szemben, mások is így gondolják. Konklúzió 2: Az angolok mégis csak szeretik a Depeche Mode-ot, telt ház volt és a jegyek pár óra alatt fogytak el még a nyáron.