Tudor korabeli építészet

Ahogy végighaladunk majd a különböző angol, építészeti stílusokon, látni fogjátok, hogy szinte mindegyikre rá lehetne fogni, hogy „ó igen, ez nagyon angol“ vagy „ó, ez határozza meg Anglia és/vagy London hangulatát“. A sort a Tudor kori építészettel nyitom, s bevallom, sokat gondolkodtam azon, hogyan fogjak hozzá a bemutatásához, mivel elég bonyolult. Kihagyni semmiképp sem akartam és nem is lehet, mivel nagyon meghatározza Anglia jelenlegi építészetét is, hiszen ezek a házak – az angolok kínosan mindent megőrizni akaró attitűdjének köszönhetően – még ma is állnak.

Talán úgy érdemes megközelíteni a Tudor kori építészetet, hogy két részre osztjuk. Egyrészt gondoljunk a többnyire kőből, téglából épült udvarházra, a jellegzetes fa fedélszékére, kőből készült csúcsíves ablakaira és csavart, tégla kéményeire. Ilyen például VIII. Henrik Hampton Courtja vagy a Harry Potter-ben a terem, ahol ebédelnek. Másrészt pedig gondoljunk a favázas házakra, olyanokra, mint Shakespeare stratford-upon-avon-i szülőháza. Ha ez a két kép él bennünk, akkor máris könnyebben meg fogjuk érteni a részleteket.

A Tudor kori építészet nemcsak azért fontos, mert megalapozta a mai Anglia hangulatát, hanem azért is, mert itt kezdődik az angol világi építészet. Miért? Azért, mert a kora középkorból csak templomok maradtak fenn, szász telepesek lakóépületei sajnos nem. Az ásatások alapján azonban le lehet modellezni, hogyan néztek ki. Az 5-7. századi kunyhó egyszerű volt: falai fából készültek és nádtető borította. A ház gyakorlatilag egyetlen szoba volt, melynek közepén tűz égett, a tetőn pedig lyuk volt, hogy a füst ki tudjon szállni. A későbbi, normann hódítások idejéből sem maradtak fenn lakóházak, szinte csak erődítmények, várak romjai maradtak ránk. Az évszázadokkal későbbi, 12-15. századi házról annyit tudunk, hogy ugyanúgy egy nagy teremből (csarnokból) állt, közepén szintén tűz volt, a teteje pedig nyitott volt a füst miatt. A különbség az volt, hogy a csarnok egyik végében kapott helyet a birtokos asztala és széke.

Itt érdemes megemlíteni az első csoportot, vagyis az udvarházakat és a nagyobb birtokosok házait (Hampton Court és Harry Potter csoport). A Tudor építészetben a csarnok, mint a ház mindennapi életének központja, megmaradt. A terem egyik végében volt az uraságnak és családjának az asztala, a túlsó végén volt a bejárat és a válaszfallal elkerített folyosó. Az urasági asztal mögötti részben egy szoba vagy kamra, a választófal túlsó oldalán konyha, éléskamra, füstölő, köpülő volt. A csarnok nagyobb ablakot, több világítófelületet kapott, mivel szórakozás és a vendégek fogadásának színtere és emiatt presztízskérdés is volt. A napi teendők ellátására a többi szoba szolgált. A 16. századig a csarnokokban fa fedélszéket találunk, ami a templomokkal mutat hasonlóságot. Található olyan csarnok is, melyet oszlopsor tart. Oszlopokat azért használtak, mert így a csarnok széle és hossza nem volt korlátozva a fedélszékhez használt gerendák mérete alapján és a terhet az oszlopok viselték.

Ekkoriban alakultak ki a nagy udvarházak, melyeket az arisztokrácia építtetett és melyeknek saját védelmi rendszerük volt (várfal, vizesárok). Éppen ezért udvarház csakis a királyság (The Crown) engedélyével épülhetett. Ezek a birtokok jóval többet nyújtottak az ott lakóknak: nagyobb volt az élettér, jobbak voltak a körülmények és a lakóépületek elosztása is praktikusabb volt. Jellegzetessége a kőből készült csúcsíves, mérműves ablakok, és a csavart, tégla kéménycsoportok, melyek státusszimbólumok is voltak egyben.

A másik csoportba tartozott a favázas ház, melyet az angolok „half-timbered“-nek hívnak, a németek „fachwerknek“. Ezen épületek váza többnyire tölgyfából készült, a falakat pedig paticsfallal töltötték ki, mely egy ágakból fonott vázra (wattle) felvitt, agyagból és szalmából kevert anyaggal (daub) tapasztottak be. A fonatot mindkét oldalról befedték vályoggal, majd vakolták és festették. Amennyiben a faváz kis osztásokkal készült, a fonat elbírta a burkolat súlyát, máskülönben a falat lécekkel kellett megerősíteni. A későbbiekben ásványi anyagokat is használtak a kitöltésre, vagyis homokot, agyagot, követ, téglát. A tégla ekkoriban még luxuscikknek számított, ezért kevesek engedhették meg maguknak, hogy csak téglából építkezzenek. A favázas házaknál a téglának funkcionális szerepe ezért még nincs, csak díszítésre használják. A Tudor kor jellegzetes tégla motívuma a halszálka (herringbone), amiről már volt szó itt.

A középkori Angliában a favázas építkezés két formában jelent meg. Az egyik az ún. cruck-váz, a másik pedig az ún. négyzetes-váz (box framing). Nézzük meg előbb a cruck-vázat!

A cruck-váz a 13. századtól terjedt el. Jellegzetessége az A-alak. A váz alapját két függőlegesen felállított, egymásra nagyjából merőleges, meghajlított, általában egyetlen fatörzsből kétfelé hasított gerenda képezi. A cruck-váznak nagy volt a teherbírása, ez tartotta a tetőszerkezetet. A cruck ház falai gyakorlatilag függetlenek voltak a váztól. A falakat gerendákból és a már említett anyagokból építették. Ez a szerkezetet Nyugat-Angliában és Wales-ben terjedt el, és különböző vidékeken különböző cruck-vázat kedveltek. Devonban, Somersetben, Dorsetben és Dél-Wales-ben az ún. jointed cruck-vázat, Cornwall-ban a base cruck-vázat.

A négyzetes-váz túlszárnyalta a cruck-vázat, leginkább azért, mert ez az építkezési forma lehetővé tette, hogy több emeletet építsenek. A 15. századig a nagy négyzetes-váz hódított teret, majd a 15. századtól a kis négyzetes-váz vette át a vezető szerepet az építkezésben. Az erősen tagolt gerendás építkezés Dél-Kelet Angliában és East-Angliában terjedt el.

A mesterek a gerendákat római számokkal számozták meg, mert a vázat csak az építkezés helyszínén állították össze. Lehetőleg sík terepen építkeztek, emelkedőn, lejtőn sokkal nehezebb dolguk volt. A dúcolásokkal előreugró, függesztett emeleteket alakítottak ki, melynek előnye nemcsak az volt, hogy a városfalon belüli szűkös helyeket ki tudták használni, hanem az is, hogy felfelé terjeszkedtek, mivel az alaprajz alapján kellett adót fizetni. Így a földszint rendszerint kisebb alapterülettel bírt, mint a rá épülő emeletek. Az házaknak ily módon kiugrottak a felső szintjei (ezt hívjuk jettying-nek), gyakran majdnem összeértek a keskeny sikátorokban a szemben lévő házáéval, ami fokozottan tűzveszélyes volt.

Meg kell említeni még egy középkori ház típust, a Wealden-házat, mely Kent, Sussex és Surrey megyében volt elterjedt. Ezek a házak közepét hatalmas, kétszintnyi belmagasságú csarnok alkotta, melyhez kétoldalt emeletes ikerszárnyak csatlakoznak. Az oldalszárnyak emeletei rendszerint előreugranak. Az egész épületet egyetlen, meredek nyeregtető fedte.

 

~

 

Ahogy említettem az elején, a Tudor-stílus nagy hatással volt a következő századok építészetére. A romantika idején, a 19. században újjáéledt az ún. „Tudorbethan” vagy másképpen „Mock Tudor” stílusban, de erről majd később mesélek.