Gyönyörű, angol tapéták

 

Az angol tapéták gyönyörűek és egyediek és azt hiszem, nagyban hozzájárultak a tipikus angol dizájnhoz, amit a mai napig érezni angol otthonokban, kúriákban vagy udvarházakban. Nézzük meg, hogyan is alakult ki a tapétagyártás Angliában!

17. és 18. század

Már a Tudor korban elterjedt szokás volt, hogy a falakat hatalmas, gyönyörű mintázatú faliszőnyegekkel vonták be. Később, a barokk idején gazdag, nehéz mintázatú selyemmel, bársonnyal díszítették a paloták termeinek a falait.

Tapétát az 1600-as években kezdett el importálni a Kelet Indiai Társaság Kínából, amit aztán később egy másik státuszszimbólummal, a porcelánnal együtt hozott be Angliába. A tapéta nagyon drága volt és csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, ahogyan egyébként a porcelánt és a teát is. Ezek a kínai tapéták többnyire tájképeket ábrázoltak, semmint mintákat, és a részleteket kézzel dolgozták ki rajtuk.

Kínai mintára Angliában is elkezdtek tapétát gyártani, de bonyolult volt és drága, egyrészt mert papírt csak lapokban tudtak előállítani és nem tekercsekben, másrészt a nyomtatási technológia sem alakult ki még ekkor. Fadúcos nyomtatást alkalmaztak, vagyis 15 kilós fatömbökre vésték a mintát, amit aztán festékbe mártottak, rátették a papírlapot és a hátoldalát dörzsölve hozzásimították. Az egyik legrégebbi tapéta, amely fennmaradt, az ún Paradicsom sor (Paradise Row), 1690-re tehető és Londonban, Lambeth-ben található egy házban.

Az angol tapétagyártás Londonban alakult ki, és bár továbbra is luxuscikknek számított (1712 és 1836 között még adót is kellett utána fizetni), egyre népszerűbb lett és többen engedhették meg maguknak. Még az építőmesterek is a tapétát preferálták, mert egyszerűbb és olcsóbb volt őket feltenni, mint a nehéz faburkolatot.

A tapétának több funkciója volt az otthonokban. Egyrészt díszítette a falakat, másrészt attól függően, hogy a tulajdonosa milyen mintát és minőséget engedhetett meg magának, a társadalmi helyzetéről is árulkodott. Így a tapétatervezők igyekeztek több mintával előállni, hogy ki ki a pénztárcájának megfelelően tudjon választani magának tapétát. Például a középosztálybeliek az apróbb mintákat kedvelték, amelyek nem voltak túl feltűnőek. Ilyet találni például Jane Austen Hampshire megyei házában is.

19. század

A tapétagyártás azután indult be igazából, hogy 1785-ben a német Christophe-Philippe Oberkampf feltalálta a tapéta tekercsben való gyártását. A nyomtatási technológia is fejlődött: már réztekercseket használtak a nyomtatáshoz, amely lehetővé tette finomabb, aprólékosabb minták jobb minőségben való nyomtatását. Ilyenformán az olcsóbb tapéta nem feltétlen nézett ki rosszabbul; a különbség a papír minőségében rejlett, nem a nyomtatásban. A 19. század közepére a tapéta elengedhetetlen lakberendezési elem lett a gazdagok és a szegényebbek körében is. A drágább, mutatósabb tapétákat a nappalikba, szalonokba rakták föl, a visszafogottabb és egyszerűbb tapétákat pedig a hálószobákba és a cselédek szobáiba. A középosztály a nagy, naturalisztikus virágmintákat kedvelte, de népszerű volt a burkoló vagy építőanyagot (tégla, márvány, faborítás) imitáló tapéta is.

Néhány tapéta tervező úgy gondolta, hogy nem helyes, hogy a tapétán három dimenziójú minták (virágcsokrok, tájképek stb) szerepeljenek, amit egyébként az új technológia egyre inkább lehetővé tett. Véleményük szerint a tapéta mintájának egy síkban (laposnak) kell maradnia a tapétával. Eme gondolat egyik képviselője Owen Jones volt, akinek munkájára az iszlám művészet volt hatással. Tapétáin a minták egyszerűek és formálisak.

Egy másik művész, Pugin, a híres építész, aki a Parlament épületét tervezte, szintén ezt a nézetet vallotta, ám ő inkább a gótikus motívumok irányába ment el. Tapétáit előszeretettel használták kastélyokban, palotákban, várakban és vidéki udvarházakban.

Az Arts and Crafts mozgalom és az Art Nouveau

Az Art and Crafts legnagyobb képviselője és alapítója Angliában William Morris volt és a mai napig valószínűleg az ő neve ugrik be a legtöbb embernek az angol tapétáról. Hogy megértsük Morris törekvéseit, muszáj röviden bemutatni, ki is volt ő.

Morris 1834-ben született London keleti részén és kiváltságos gyermekkora volt. Oxfordba ment tanulni, papnak készült. Itt ismerkedett meg a híres pre-rafaelita festővel, Edward Burne-Jones-szal, aki élete végéig a legjobb barátja maradt. 1855-ben, franciaországi körútjukon az építészetet tanulmányozták, és ekkor jöttek rá, hogy sokkal inkább elhivatottak a művészetek iránt, mint az egyház iránt. Morris hitt abban, hogy a kézművesség jobb és szebb minőséget produkál, mint a gép és fixa ideája volt egy olyan közösség megalakítása, ahol kézművesek együtt élnek és dolgoznak.

Morris 1861-ben alapította meg a cégét, de nem tapétával kezdte, hanem bútorral, faliszőnyeggel és ólomüveggel. Rá egy évre tervezte meg első tapétáját, Trellis (rácsozat) néven, 1864-ben a Daisy (százszorszép) és 1865-ben a Fruit (gyümölcs) c. tapétáját. Ezek a minták a mai napig Morris leghíresebb és legnépszerűbb mintái. A tapéta üzletága csak 1864-ben indult el és mélyen hitt abban, hogy a kézi nyomtatás (tehát a fadúcos nyomtatás) hű marad önmagához, vagyis szebb eredményt lehet vele elérni, mint gépekkel. Morris előnyben részesítette a kézi munkát és a kézműves tehetségét, mint a gépi tömeggyártást.

Morris az elsők között volt, akik fontosnak tartották, hogy a termékeiket fantázianévvel lássák el, így minden tapéta és textilmintának különböző nevet adott.

A Morris & Co. szolgáltatást is bevezetett a piacra: a vevők megrendelhették egész házuk megtervezését. Morris gazdag, színes, naturalisztikus tapétái ugyan divatosak voltak, de egyrészt nem mindenki tudta megengedni magának, másrészt még mindig hódított a francia dizájn. 1887-ben Viktória királynő felkérte Morrist, hogy tervezzen tapétát a Balmorali kastélyba VRI monogrammal, amely népszerűbbé tette Morris tapétáit.

1880-ban Morris egy textil sorozatot adott ki, amelyet a Temze ihletett meg. Minden mintát a Temze mellékfolyóiról nevezett el. Ezeknek a mintáknak két érdekességük is van: az egyik az, hogy a viktoriánus korban ritkaságszámba menő színt használt (indigókék), másrészt az, hogy először az anyagot teljesen kékre festette, majd fehérítővel marta fehérre a mintákat, nem pedig nyomtatással vitte föl a mintát.

Morris életében több, mint ötven tapétát és számos textil mintát tervezett. Mindegyik mintához tanulmányozta a növényeket és a természetet. Mintái felérnek egy költeménnyel és a mai napig igen népszerűek Angliában és szerte a világon.

Nem csoda hát, hogy még Morris életében megjelentek tapétagyártó cégek, amelyek a Morris-éhoz hasonló mintájú tapétákat kezdett gyártani, pl. Sanderson. Más gyártók viszont igyekeztek művészeket alkalmazni, ilyen volt a Jeffery & Co, amely a híres mesekönyv illusztrátort Walter Crane-t kérte föl tapéták tervezésére. Crane tapétái gazdagon díszítettek, színesek, gyakran használ inda motívumot és mesealakokat.

Morris tehát úgy néz ki, vitte a pálmát a tapéta bizniszben. Egy probléma azonban mégis akadt. Az 1800-as években a kémia fejlődésével új anyagokat használtak a festékek színének a fokozásához. Az egyik újonnan használt anyag, amely élénkítette a festékek színét, az arzén volt. Az ún Sheele-zöld (svédzöld, arzénzöld) festékanyagot réz-szulfát ammónium-hidroxidos oldatát arzénsavval reagáltatva állítottak elő, amely élénk zöld színt eredményezett. Az arzénről ugyan mindenki tudta, hogy halálos méreg, mégis évtizedekbe tellett, mire rájöttek, hogy az arzént tartalmazó tapéták károsak lehetnek az egészségre. Az 1850-es években adtak hangot az orvosok abbéli aggályaiknak, hogy az arzénnal nyomtatott tapétáknak mérgező hatásuk van. Állításukat nehezen tudták bizonyítani, mert attól is függött a mérgezés, hogy mennyire volt párás az adott szoba, illetve a nép félreértette és azt hitte, csak a zöld színű tapéták mérgezőek.

1870-re néhány gyártó, pl. a Jeffery & Co úgy reklámozta a tapétáit, hogy „garantáltan arzénmentes”. Morris korai tapétáit egészen biztosan arzéntartalmú festékekkel nyomtatták. Ilyen volt a Daisy, a Fruit, a Trellis, a Venetian, a Scroll és a Larkspur. Érdekes, hogy Morris nem hitt abban, hogy az arzénnak káros hatása lenne az egészségre.

Szintén az 1870-es években jelent meg egy új tapéta típus, az ún egészségügyi tapéta, amelyet egy manchesteri cég, a Heywood, Higginbottom & Smith dobott a piacra. Lemosható, ún egészségügyi tapétát gyártottak, amit nem víz-, hanem olajfestékkel nyomtak meg. Olcsósága miatt igen népszerű volt a szegényebbek körében, de a középosztály is használta, elsősorban előszobákban, hallokban és gyerekszobákban.

Az art deco

Az art deco idején, vagyis az 1920-as és ’30-as években a tapéta ódivatúnak számított. A falakat inkább vagy fehérre vagy egyszínűre festették és inkább párnák és függönyök színével dobták föl a szobát. Elterjedt díszítés volt a sarkokban futó geometriai forma, esetleg virág minta. Tapétát továbbra is gyártottak, de az art deco világához igazították.

A II. világháború után

A II. világháború után megjelentek az absztrakt formák, a kézzel rajzolt minták, színes tapéták. A tapétát immáron mindenki maga is fel tudta tenni a lakásában, házában; elérhetőek voltak az eszközök, a tapéta és a tudás is.

Két mintát emelnék ki, az 1955-ös Dick Turpin (útonálló volt) tapétát, amely a mai napig igen híres és népszerű, és az 1970-es években újra bejött a 18. században kedvelt ún. Chintz minta, ami a hagyományos vidéki hangulatot idézi és a shabby chic kedvelt mintája azóta is.

 

~

 

Divatok jönnek s mennek, mindig más és más a divat. Egy azonban biztos: a hagyományos angol tapétaminták, amelyeket Morris és Sanderson, a Cole & Son és hasonló cégek alkottak meg, sosem mennek ki a divatból.