A kora viktoriánus korra minden jómódú család úrnője a kifogástalan és divatos megjelenésével képviselte a házat. Elengedhetetlen volt a makulátlan megjelenése különböző estélyeken, rendezvényeken, vagy akár az otthonában is, amikor látogatót fogadott. A tökéletes megjelenéshez azonban szüksége volt segítségre, amit a komorna biztosított a számára.

A komorna sokkal több volt egy átlagos szobalánynál. Azt hiszem, ma nagyjából stylistként lehetne összegezni a komorna munkakörét, bár véleményem szerint a komorna többet tudott egy stylist-nál. A komorna fodrászatot vagy varrás tanult, esetleg ezen szakmák egyikében dolgozott, mielőtt cselédsorba állt. Minél többet tudtak, minél több frizurát tudtak elkészíteni, annál nagyobb esélyük volt befolyásos háztartásban elhelyezkedniük.

Pozíciója a háznál

A komorna a házon belüli szolgálókhoz tartozott, ezen belül is a „felső tízhez” (komornyik, házvezető, séf, szakács, öltöztető, komorna), akik – mivel bejárásuk volt a házba és közvetlen kapcsolatban álltak alkalmazójukkal – kiváltságos helyzetben voltak és nagyobb tekintéllyel rendelkeztek. A komorna magasabb helyzetét szobája is tükrözte: eleve külön szobája volt, amely kellemesen volt berendezve (értsd volt például szőnyege, mosdótálja, esetleg ülőkádja), volt paravánja, ruhababája, varrógépe, a későbbiekben pedig konnektor az elektromos vasalóhoz.

A magasabb körökben francia komornákat preferáltak az arisztokrata hölgyek, bár némelyikük elég rámenősnek és tűzről pattantnak tartotta őket, ezért svájci komornát választottak, akik kevésbé voltak izgágák, ám remek szervezők voltak.

Feladatai

A komorna fő feladata volt, hogy a ház úrnőjének kifogástalan megjelenést biztosítson. Segített a fürdésben, a fésülködésben, a frizura elkészítésében, az öltözködésben. Ha kellett, ruhát javított, foltot távolított el, ékszert tisztított. Mai szemmel furcsán hangzik, hogy valaki ne tudná ezeket maga elvégezni, de ha figyelembe vesszük a kor divatját – krinolinok, alsószoknyák, fűzők, kalapok, hátul gombolós ruhák -, akkor beláthatjuk, hogy ezeket egyedül valóban képtelenség felvenni. Ráadásul egészen az Edvárd-korig az arisztokrata hölgyek hatszor (!) öltöztek át egy nap. Ez alapján könnyebben képzeljük el azt a mennyiségű ruhát, kiegészítőt és bőröndöt, amelyet egy több hetes útra pakolt be a komorna úrnője számára, amire természetesen el kellett kísérnie.

Ezen kívül a komorna sokszor bizalmasa, adott esetben barátnője, társalkodónője is volt a ház úrnőjének. Figyelt az úrnője egészségére, hóbortjaira, gyengeségeire. A jó komorna megvédte úrnője titkait és hűséges szolgálója maradt, éppen ezért a komorna kiválasztása roppant fontos volt, hiszen a pozíció maximális bizalmat és diszkréciót igényelt nemcsak a titkok, hanem a ház úrnőjének az ékszerei kezelése miatt is.

Juttatások

A fizetségen kívül a komorna olykor megkapta úrnője viseltes ruháit vagy azon darabokat, amelyek kimentek a divatból, amiket aztán használt ruhakereskedéseknek adhatott el. Ezen kívül világot láthatott, hiszen minden útra el kellett kísérnie úrnőjét. Ennek ellenére a komorna munkája elég strapás volt: egészen az Edvárd-kor végéig az arisztokrata hölgyek naponta hatszor (!) váltottak ruhát, így a komornának hatszor kellett segédkeznie az átöltözésben, ha a ház úrnője pedig estélyen vett részt, akkor hajnalig fent kellett maradnia, hiszen segítenie kellett levetkőznie, fésülködnie stb.

Karrier

A komorna karrierjének következő állomása a házvezető lehetett, akkor is, ha a ház logisztikájához keveset értett. Ez viszont gyakran kompromisszumra kényszerítette a komornákat: karrier vagy magánélet. Komornaként több évet, vagy évtizedet le kellett húznia, hogy bizonyítsa lojalitását gazdáinak, ebbe pedig nem fértek bele az udvarlók és a házasság. Kiváltképp, hogy a viktoriánus korban ha két szolgáló összeházasodott, akkor a nőnek fel kellett adnia a munkáját a háznál.

O’Brien a Downton Abbey c. sorozatban a karriert választotta húsz évnyi szolgálat után. Hogy volt-e valaha lehetősége férjhez menni, nem tudjuk. De ismervén a karakterét, valahogy kétlem…

Mindhárom nő különleges helyet foglalt el a szolgálók ranglétráján, hiszen a család gyermekeire vigyáztak, amely hatalmas bizalmat igényelt. Mivel ők közvetlen kapcsolatban álltak a ház urával és úrnőjével, félig meddig kiváltságos helyzetben voltak és a szolgálók is tiszteletben tartották őket felelősségteljes munkájukért. Ugyanakkor hármuk közül a nevelőnő volt a legnehezebb helyzetben, mivel az iskolázottsága miatt gyakorlatilag nem tartozott a szolgálók osztályába, ugyanakkor ő is szolgáló, alkalmazott volt a családnál és valamilyen szinten őt is cselédként kezelték. Mondanom sem kell, hogy a szolgálók sokszor elkerülték a nevelőnőt, mivel amolyan csodabogárnak tartották.

A különbség a dadus és a pesztra között

Mielőtt azonban belemélyedünk a témába, muszáj tisztázni, mi a különbség a dadus és a pesztra között. A dadus a család gyerekeit gondozta, tisztába tette, ápolta és amolyan pótanyaként funkcionált, míg a pesztra vigyázott a gyerekekre, öltöztette őket, ruhákat varrt. Míg a dadus többnyire felnőtt nő volt, addig a pesztra 12-14 éves lány, akit valószínűleg a környékbeli farmokról vettek a háztartáshoz és akinek valószínűleg családtagjai is a háznál szolgáltak. Kiváltságos helyzetük és a szolgálók által való elismertségük ellenére a dadusok és a pesztrák is védtelenek voltak a férfiakkal szemben, különösen, ha csinosak voltak. Gondoljunk csak bele, hogy a dadusnak szabad kijárása volt, sétálhatott a kertben munkaidőben és csupán csak a gyerekek voltak jelen, akik nem érthették a férfiak célozgatásait.

Feladatok

A(z angol) történelem során a viktoriánusok kezdtek el először törődni az állatokkal, növényekkel, a rászorulókkal és a gyerekekkel is. Éppen ezért fontos az arisztokrácia és a jómódú családok gyermekei a lehető legjobb ellátást kapják. Ekkorra csökkent a születési halálozások száma, így az anyák dadusokat és/vagy pesztrákat fogadtak föl gyermekeik mellé, akik 24 órában vigyáztak rájuk.

A dadusok volt, hogy több évtizeden át a családdal éltek, pláne ott, ahol nagy becsben tartották őket. Ám amint „feleslegessé“ vált a szolgáltatásuk (mivel a gyermek iskolakorú lett és a nevelőnő vette kezelésbe), megváltak tőlük. Így történt Winston Churchill dadusával is, akiért Churchill annak ellenére rajongott, hogy az anyját is szerette. Az elválás sokszor fájdalmas volt, hiszen szoros kötelék alakult ki gyermek és dada között, ami nem csoda, hiszen a dadussal volt egyedül szoros kapcsolatuk a gyerekeknek. Volt, hogy a szülők naponta egyszer találkoztak a gyermekeikkel, hiába éltek egy udvarházban. A gyerekek sokszor idegennek érezték a saját szüleiket.

De nem minden dadus volt jóságos és szeretetteljes. Előfordultak kegyetlen dadusok is, akik gonoszkodtak, ne adj‘ isten kegyetlenkedtek a gyerekekkel, vagy ha nem tudták elaltatni őket, akkor morfiumos oldatot vagy alkoholos italt adtak nekik, hogy elaludjanak és ne sírjanak.

A gyerekszoba

A gyerekszoba és a dadus szobája legtöbbször a felső emeleteken volt a legtöbb udvarházban, távol a szülőkétől. A dadus és a pesztra kiváltságos helyzetét az is mutatja, hogy külön fürdőszobájuk és vécéjük is volt, ebédjüket pedig a házvezetőnő szobájában fogyaszthatták el. Hogy mi hol legyen a gyerekszobában és milyen felszerelés legyen (pl nyitható rácsok az ablakon, nehogy kiessenek a gyerekek rajta, de tűz esetén ki lehessen szabadulni), a dadus döntötte el.

A pótanya

Még egy fajta dadust meg kell említeni, mégpedig a pótanyát vagy szoptató dadust amelyet az angol wet nurse-nek hív. Ugyan a késő viktoriánus korban azzal próbálták az anyákat a szoptatásra rávenni, hogy hamarabb visszanyerik az alakjukat, a szoptatást ennek ellenére „állatiasnak” tartotta az arisztokrácia és inkább pótanyákat vettek föl, akik fiatal anyák voltak saját gyermekkel, de volt elég tejük, hogy más gyermeket is tápláljanak. Érdekesnek tartom, hogy a pótanyáknak nem javasolták, hogy tömény alkoholt igyanak, ugyanakkor szorgalmazták, hogy malátasört és sört igyanak, mondván, hogy kell a folyadék és biztonságosabb sört inni mint vizet, ami gyakran szennyezett volt. Természetesen őket is csak addig alkalmazták, amíg szükség volt a gyermeknek anyatejre.

A nevelőnő

Nevelőnők először a 17. században jelentek meg, ami nem csoda, hiszen a polgárháború után sok tanult nő megözvegyült és hogy fenntartsák magukat, tanítónak álltak. Nevelőnőt szinte csak a leggazdagabb családok engedhették meg maguknak és többnyire a lányoknak volt nevelőnőjük, a fiúkat bentlakásos iskolákba küldték. Az arisztokrácia lányainak az volt a feladata, hogy képben legyenek a divattal kapcsolatban, megtanuljanak táncolni és esetleg zenélni és általános műveltségre tegyenek szert, hogy aztán kifogjanak egy gazdag férjet maguknak. Éppen ezért az arisztokrácia francia tánctanárt fogadott föl és nevelőnőt, utóbbi esetében lelkészek lányai előnyben részesültek.

A nevelőnőnek mindig tisztességesen kellett öltözködnie, amit néha nem volt egyszerű kihozni a béréből. Ugyan külön juttatásokban nem részesült, más dolgokhoz férhetett hozzá: például használhatta a könyvtárat, a hangszereket és kirándulások, utazások alkalmával a családdal tarthatott. Ahogyan a dadus és a pesztra szolgálataira sem volt szükség egy idő után, a nevelőnő is addig maradhatott a háznál, amíg a lány fel nem nőtt és férjhez sem ment. Nem volt ritka, hogy nyugdíjazott nevelőnők összeálltak és saját iskolát alakítottak, hogy legyen munkájuk.

~

Bár ezek a nők sokkal jobb körülmények között éltek, mint sok más szolgálótársuk és többre tartották őket, munkájuk ugyanúgy nehéz volt, ráadásul sokszor magányos és szomorú. Arról nem is beszélve, hogy amint „fölöslegessé” váltak, elküldték őket, ami miatt sokszor bizonytalanságban éltek.

Manapság a házvezetőnő szó hallatán olyan figurákra gondolunk, mint Mrs Doubtfire vagy Mrs Hughes a DowntonAbbey-ben, de mindenképpen olyan hölgyre, asszonyra, aki elvégzi a ház körüli munkát, vagyis háztartást vezet fizetségért. A régi angol udvarháztartásokban ez nem így volt. Nézzük meg, mit is csinált a házvezető(nő), vagyis a Housekeeper, de előbb emlékeztetőül vegyük végig, a hierarchiát!

A hierarchia

Ahogy korábban említettem, a ranglétra tetején a gondnok vagy házmester (house steward) állt, utána jött csak a komornyik, majd a lakáj. Nos, a házvezető(nő) is közvetlenül a gondnok után helyezkedett el a ranglétrán és igen tekintélyes személy volt. Ahogyan a gondnokot is, a házvezetőnőt is csak a leggazdagabb háztartások engedhették meg maguknak, nemcsak azért, mert ez még egy fizetést jelentett, hanem azért, mert a legfelsőbb körökben a ház úrnője elfoglalt volt és hivatalos meghívásoknak tett eleget vagy maga szórakoztatott vendégeket. A középosztálybeli családoknál hiányzott tehát a házvezetőnő posztja és részben a szakács, részben a ház úrnője végezte el. (A „Csengetett, M’lord?“-ban sincs házvezetőnő.)

A háztartásban mindenki Mrs-nek nevezte a házvezetőnőt függetlenül attól, hogy férjezett volt vagy sem és többnyire évtizedeken keresztül dolgoztak ebben a pozícióban. A házvezetőnő nem viselt egyenruhát, de mindenki tudta, ki ő, mivel a házvezető ismertetőjele a hatalmas kulcscsomó volt, amit a kezében tartott vagy az övén viselt.

Feladatai

Feladatai közé tartozott a cselédlányok alkalmazása és elbocsátása, az új cselédek betanítása, a kamrák és azok tartalmának (liszt, kávé, tea, gyertya, szappan) és a háztartási textilek (ágyneműk, törölközők, konyharuhák) felügyelete. Az ágyneműket rendszerint három kategóriába sorolta: legjobb (best), család (family) és szolgálók (servants). A mosodából visszaérkező textileket ellenőrizte, félretette a javítandókat és adott esetben átminősítette egyik kategóriából a másikba azokat.

Felügyelte az éves nagytakarítást és ő felelt a háztartásban használt porcelán étkészletekért, tárgyakért, melyeket ekkor átvizsgáltak, javítottak és elmostak.

A ház úrnőjével együtt nézték át és kezelték a háztartási kiadásokat, számlákat és ellenőrizték a minőséget. Természetesen a házvezetőnőnek is roppant megbízhatónak kellett lennie, hiszen az úrnő jobbkeze volt.

Ahogyan a gondnokot, a séfet vagy szakácsot és a komornyikot, a házvezetőnőt is megbecsülték és kiváltságos helyzete miatt külön szobát kapott, amely a cselédekéhez képest jóval kényelmesebb és otthonosabb volt. Több háznál a házvezetők szobáját „mopsz-szalonnak” hívják, utalva a házvezetőnők zord, rosszalló, homlokát ráncoló, szemöldökét összevonó arckifejezésére. 🙂 Szerintem ez elég találó. Nem? 🙂

A konyha az otthon szíve.

Amikor a nagy, angol udvarházakba látogatunk, mindig izgatottan várom, hogy megnézzük a szolgálók részlegeit, azon belül is a konyhát. A viktoriánus konyha lenyűgöző: látni a korabeli technológiát, a rengetegféle edényt, formákat, részleteket. Ahogy az ember áthalad a konyhán, szinte látja maga előtt a sürgést-forgást és azt, hogy bizony nem lehetett egyszerű a munka itt. Éppen ezért az angol háztartás hierarchiájában előkelő helyet foglalt el a

Nem ők álltak a hierarchia tetején, hanem a gondnok (House Steward), de fizetés tekintetében ők vitték el a pálmát.

De vajon miért?

Természetesen a főzést is el kellett látnia valakinek a háznál, ezért muszáj volt szakácsot is alkalmazni. De nemcsak azért volt fontos jó szakácsot felfogadni, mert mindenki szeretett jókat enni, hanem azért is, mert a szórakoztatás a 19. században és 20. század elején fontos társadalmi esemény volt. Egy nagy udvarház, mint mondjuk a nyugat-sussex-i Petworth vagy Uppark hétvégente 20-30 fős partikat adott, nagyobb összejövetelekkor pedig 60-70 főre főztek. Nem volt ritka hírességek, nemesek, királyok fogadása, ezért elengedhetetlen volt, hogy az étel kifogástalan legyen. A (fő)szakács gyakorlatilag a ház urát képviselte ezeken az összejöveteleken, ezért a legnevesebb házak igyekeztek kiváló séfeket alkalmazni.

A séf

Csak a legnagyobb udvarházak engedhették meg maguknak, hogy séfet tartsanak. A séfek többnyire franciák voltak, bár Viktória királynő udvari séfje olasz származású volt, Charles Elmé Francatelli. A francia forradalom után a francia szolgálók szétszóródtak Európában, mert gazdáikat vagy száműzték vagy kivégezték. A francia séfek kincset értek, hiszen kifinomult főzés tudományuk, kulináris ismereteik jóval meghaladták az angol szakácsokét, ráadásul státusszimbólummá vált, ha a ház francia séffel büszkélkedhetett. Persze előfordult, hogy egy angol nemes nem igazán tudta értékelni a francia séfek különleges receptjeit, mire a francia séfek megsértődtek és odébb álltak. Erről jut eszembe egy jelenet a Váratlan utazás c. kanadai, romantikus családi sorozatból, amikor is a Fehér Homok Szálló skót igazgatója, Simon Tremayne leáll veszekedni a konyhában a francia séffel, Pierre Lepierre-rel. A vita tárgya, hogy a skót igazgató haggis-t (egy bendőbe töltött, hurkához hasonló skót ételt) akar megfőzetni Pierre-rel, aki nem hajlandó ilyen „undorító” dolgot megfőzni. Persze a skótnak meg az osztriga és a csiga undorító. 🙂

A séf évente 120, de volt, hogy 150 fontot is megkeresett. Összehasonlításképp, a gondnok is 120 font körül keresett, ám a mosogatólány évente jó, ha 9-12 fontot vihetett haza. A séf munkája csöppet sem volt stresszmentes, megdolgozott a pénzéért, ugyanakkor kiváltságai is voltak. A munka nehéz volt, hiszen ne feledjük, még a tartósított élelmiszerek nem léteztek, sem a hűtőszekrény, így mindent frissen tartani, nem volt egyszerű feladat. A ház urát és a vendégeit állandóan új és különleges ételekkel kellett elbűvölnie, ami szintén nem lehetett könnyű – ne feledjük: még nem terjedtek el a szakácskönyvek, és olykor nagy vendégseregnek főzni és annak logisztikáját ellátni, nem lehetett piskóta. Viszont egy jó séf nemcsak, hogy jól keresett és megbecsülték, hanem felvehetett maga mellé szakácsokat: rendszerint egyet, aki a sültekért volt felelős (Roast Cook) és egy cukrászt (Pastry Cook). Ezen kívül kezük alá dolgoztak a konyhalányok. További kiváltsága volt, hogy a konyha mellett kapott egy szépen berendezett szobát, ahová ebéd után és szünetekben visszavonulhatott, ahol új recepteken törhette a fejét vagy szundíthatott egyet. 🙂

A szakács

A szakácsok között is megkülönböztethetünk átlagos szakácsokat (Plain Cook) és képzetteket (Professed Cook). Előbbi egyszerű ételeket, sülteket, leveseket és desszerteket tudott készíteni és középosztálybeli családoknál szolgált. A képzett szakácsok külföldi fogásokat is el tudtak készíteni, segítőik voltak (konyhalányok) és képesek voltak 12-18 vagy akár 24 főre is főzni. Mrs. Lipton a „Csengetett, Mylord?”-ból ez utóbbi kategóriába tartozott, már csak azért is, mert a nemesi házaknál szolgáló képzett szakácsok általában a negyvenes éveikben járó nők voltak (jó, jó, Mrs. Lipton idősebb volt valószínűleg 🙂 ), akik lépésről lépésre haladtak felfelé a ranglétrán és váltak szakáccsá pályafutásuk alatt. (Mrs. Lipton a Royal Flush c. epizódban, amikor is 18 főre készül főzni vacsorát a következőt mondja: „Ó, ez a szégyen, a megaláztatás! Így még nem beszéltek velem, csak mosogatólány koromban!”)

A szakács mindennapjai

A szakács mindennapi teendőit is jól ábrázolja a „Csengetett, Mylord?”: reggel fél hét körül ébredt, amikorra a cselédek már megrakták a tüzet a sütőben és elkészítették a reggelit a személyzet számára. A személyzet rend szerint reggel fél nyolckor reggelizett, a család pedig 9 körül ébredezett és fél tízkor ült a reggeliző asztalhoz. A szakács a délelőtt folyamán megkapta a kertésztől vagy a fűszerestől, hentestől, halárustól a friss alapanyagokat, és megkezdte az ebéd előkészítését. A szakács minden nap egyeztetett a ház úrnőjével a heti menüt illetően (ez elmarad a „Csengetett, Mylord?”-ban, hiszen Lord Meldrum felesége már nem élt, a lányokat pedig nem érdekelte a dolog) és hetente egyszer – amennyiben nem volt a háznál házvezető nő, akinek ez a feladata volt – el kellett számolnia a kiadásokkal, melyeket egy könyvben vezettek. Ha a ház fogadást adott, már napokkal a vacsora előtt megkezdték a menü összeállítását a ház úrnőjével és a kertésszel, a szakács pedig az egyszerűbb ételeket napokkal előtte elkészítette, hogy időt nyerjen. A fogadás napján délután 5-től este 9-ig meg sem álltak a konyhában, s még egy gyakorlott, képzett szakácsnak is kihívást jelentett egy egy ilyen vacsora lezongorázása.

~

Ha belegondolunk, hogy annak idején nem voltak konyhai kisgépek és mennyit kellett kézi erővel dolgozniuk a konyhában, megértjük, hogy a szakács munkája valóban nehéz volt. Ráadásul, ha nem ízlett a főztje a családnak, akkor ő vitte el a balhét, tehát neki még a gazdák kedvére is kellett tennie. Nem irigylem őket. A stressz a mai szakácsoknál is megvan (gondolom), csak annyi a különbség, hogy rengeteg kütyü és robotgép áll a rendelkezésükre.

Amikor ellátogatok egy angol, vidéki birtokra, mindig elcsodálkozom, hogy szinte árad a történelem a falakból. Szinte látom, ahogy a ház ura lejön a reggelihez, megkapja az újságját, majd kilovagol a birtokra… A ház úrnője a kerti padon olvas, a férfi vendégek a könyvtárszobában biliárdoznak vacsora után és szivart szívnak. Gong a falióra… De nemcsak ezt látom, hanem a szolgálókat, cselédeket, amint belépünk az ő lakrészükre. “Csengetett, Mylord?” rajongóként ez a téma is borzasztóan érdekel, így elkezdtem belemélyedni a témába. Szeretném bemutatni a szolgálók életét, feladatát, mert nagyon érdekes. Először azonban muszáj megvizsgálni, hogyan alakult ki a szolgáló réteg és milyenek voltak a körülményeik.

Nos, 1700 és 1900 között az angol lakosság 15 százaléka szolgáló volt. A középkori feudális társadalomban a hűbéresek függtek a hűbérúrtól és persze a termés minőségétől is. Bekerülni egy hűbérúr háztartásába szolgálóként, lehetőség volt a jobb életre. A hűbérúr fizikailag is megvédte a szolgálóit, a személyzet jobb életkörülmények között élhetett és esélye volt felkapaszkodni a társadalmi ranglétrán. A férfi szolgálóknak kettős szerep jutott: a háztartásban végzett szolgálaton kívül meg kellett, hogy védjék a birtokot a támadóktól. A Tudor korban státusszimbólum volt nagy háztartással rendelkezni, és ez az évszázadok alatt sem változott.
A hűbéresek boldogulásához három út vezetett: jogi, egyházi vagy szolgálói. Az 1730-as évekre a szolgálók azok családjából kerültek ki, hiszen az ott felnövő gyerekek tudták és értették, mi az elvárás. Így egy pozíció apáról fiúra szállt.

Persze mondhatnók, hogy a szolgák élete borzalmas volt, és tényleg az volt. Szinte egész héten dolgoztak reggel hattól este tízig és csak vasárnap volt egy szabad délutánjuk pihenni. Gyakran kihasználták őket, kemény, fizikai munkát végeztek (még a nők is), gyakran megalázó feladatokat kellett elvégezniük – gondoljunk csak a bilik ürítésére és tisztítására). Mégis, sokaknak ez volt az egyetlen esélyük a túlélésre, különösen az 1840-es és 1880-as évek mezőgazdasági válságának idején. A mai ember előszeretettel gondol Dickens korára úgy, mint romantikus korra, amiben minden szép és jó volt. A valóság azonban az, hogy csak a gazdagoknak volt mesekönyvbe illő életük, a többség viszont küzdött az életben maradásért. Még vidéken is, ahol az ember azt gondolná, hogy legalább élelmet szerezni könnyebb volt. Nem volt könnyebb, nagyon sokan éheztek és még a legrosszabb minőségű kenyérre sem volt pénzük.

Így nem csoda, ha a családok örömmel fogadták a lehetőséget, hogy gyermeküket a „Nagy Házba“ küldhetik szolgálni. A megkeresett pénzt szinte egy az egyben hazaadták, így segítvén a családok szűkös életén. A bekerüléshez azonban pár kitételnek meg kellett felelni: a gyereknek be kellett töltenie a tizedik életévét, kellett tudnia írni, olvasni és számolni. A filantróp háztartásokban előszeretettel vettek magukhoz fiatalokat a helyi árvaházból szolgálatra. A női szolgálók száma jelentősen megnőtt az idő előrehaladtával, ám kevesebb bért kaptak. Amint férjhez mentek, fel kellett adniuk az állásukat, ám a háztartás szívesen visszavette őket, ha megözvegyültek. A 19. század közepére háromból egy 15 és 20 év közötti nő szolgáló volt.
A vasút megjelenésével és az infrastruktúra fejlődésével minden osztály mobilisabbá, a vidéki birtokokon való szórakoztatás pedig divatossá vált. Ez azt jelentette, hogy nagy és komplex háztartást kellett vezetni, amihez szükség volt megfelelő, diszkrét személyzetre. A 19. század végére a nagy, vidéki, angol birtokok a szórakoztatáson kívül már a hatalmat és politikai befolyást is jelképeztek. Gyakran fordultak meg bennük politikusok, uralkodók, befolyásos emberek.

A nagy háztartások szolgálóinak hierarchiája a viktoriánus időkben alakult ki és jóval bonyolultabb és összetettebb volt, mint amit az 1920-as években játszódó Csengetett, Mylord? c. vígjátékban láthatunk. A legnagyobb háztartásokban két, jól elkülöníthető csoportról beszélhetünk. Az egyik az ún. Felső Tizek (Upper Ten), a másik pedig a Alsó Ötök (Lower Five). A számok nem tükrözik a körökbe tartozó szolgálók számát, az Alsó Ötök tették ki a szolgálók nagyobb részét. Előbbihez tartozott a házmester, a komornyik, a házvezető, a szakács, az öltöztető inas és a szobalány, utóbbihoz pedig az al-komornyik, a lakáj, ifjú hölgyek szobalányai, a cselédlány, kézilány, a lovász, a kocsis, a lámpás vagy gyertyás ember és az inasfiú. A benti szolgálók magasabbra tartották magukat a kinti szolgálóknál. Míg a Felső Tizeknek napi kapcsolata volt a családdal, addig az Alsó Ötök szinte sosem érintkeztek velük. A személyzet és a “Nagy Házban” élő család fizikailag is el volt szeparálva egymástól: a szolgálók terme (Servant’s Hall) gyakran az alagsorban volt, hálószobájuk pedig a tetőtérben. Kivételt képezett a szakács és a komornyik, akiknek a hálószobája a munkaterületük közelében volt. A szolgálóknak külön lépcsőt kellett használniuk, a legnagyobb házakban még külön női és férfi szolga lépcső is létezett. Bárminemű logisztikai problémát a házmester, a komornyik, a házvezető vagy a szakács jelentett és/vagy oldott meg.

A főbejáratot sem használhatták, számukra a konyhába vezető ajtó állt rendelkezésre, ahol a kertész is minden reggel megjelent, várva a szakács napi instrukcióira és ahol aztán a napi ellátmányt leadták. A főbejáratot csak a komornyik vagy a lakáj kezelhette.

A szolgálók hálószobája nagyon eltért egymástól attól függően, kinek mi volt a státusza. A nagyobb házakban a női és a férfi személyzet hálószobái szintén el voltak különítve egymástól. Mivel a szolgálók szobái a tetőtérben voltak, nyáron nagyon meleg volt, télen pedig hideg. A fűtés bevezetése és a meleg vizes palackok elterjedése előtt a szolgálók este homokot melegítettek egy nagy üstben, amit aztán zsákokba tettek. Ezt helyezték az ágyba, hogy meleg legyen. A szobák elég lehangolóak és komorak voltak: fehérre meszelt falak, hajópadló szőnyeg nélkül, apró ablak, ami gyakran a tetőre nézett. A berendezés is rendkívül szerény volt: ágy, mosakodóasztal, egy szekrény, és jobb esetben egy karosszék. A házvezető mindenkinek adott egy vekkert és természetesen mindenkinek volt ágytála. Mivel alig töltöttek időt a szobájukban, így gyakran a világítás sem volt megoldva. Gyertyát ugyan kaptak, de szigorúan utasították őket arra, hogy csak addig használják, amíg le nem fekszenek aludni. Olvasásra vagy ami még rosszabb: ágyban olvasásra nem használhatták, tűzveszélyesnek tartották. Ettől barátságosabb és komfortosabb szobákban csak a ranglétrán magasabban álló szolgálók éltek. Az ő szobáik falát tapéta borította és volt szőnyegük.A 17. század közepére a szolgálók saját termet kaptak (Servants’ Hall), ahol együtt étkeztek és ahol együtt töltötték kevés szabadidejüket. (Ne feledjük, hogy egészen eddig a munkaadójukkal egy teremben ettek és aludtak.) Népszerű időtöltés volt a varrás, a levélírás, a kártyázás, bár utóbbit nem mindenhol engedélyezték. Jobb esetben kaptak egy zongorát és énekelhettek, táncolhattak. Magazinok olvasása, sőt idegen nyelvek tanulása is igen népszerű időtöltés volt.

A szolgálók étkezése olyan időre kellett, hogy essen, hogy az ne ütközzön a családéval. A szolgálók fő étkezése az ebéd volt, amit diner-nek, azaz vacsorának hívtak (egy kicsit zavaró a magyar ember számára). Ez többnyire valamilyen pie volt vagy sült hús, amit nehéz desszert követett, mondjuk almás tortácska sodóval. A szolgálók nem érezték úgy, hogy nem kapnak megfelelő élelmet, kiváltképp, hogy néha a családnak készült ételmaradékot is megkaphatták.

Miután a család végzett a teával délután fél hatkor, a fent szolgálók rendszerint megvacsoráztak, mivel nekik kellett felszolgálniuk a vacsorát a családnak, és nem tudtak volna együtt étkezni a többi szolgálóval. Ezért ezt az étkezést gyakran „meat-tea“-nek nevezik. A család vacsorája után, este 9 körül ettek a többiek, mielőtt mindent elmosogattak és elpakoltak volna.

S hogy kinek mi volt a feladata és hogyan épült föl az angol szolgálók hierarchiája, kiderül hamarosan, mindenkit be fogok mutatni.