A kora viktoriánus korra minden jómódú család úrnője a kifogástalan és divatos megjelenésével képviselte a házat. Elengedhetetlen volt a makulátlan megjelenése különböző estélyeken, rendezvényeken, vagy akár az otthonában is, amikor látogatót fogadott. A tökéletes megjelenéshez azonban szüksége volt segítségre, amit a komorna biztosított a számára.

A komorna sokkal több volt egy átlagos szobalánynál. Azt hiszem, ma nagyjából stylistként lehetne összegezni a komorna munkakörét, bár véleményem szerint a komorna többet tudott egy stylist-nál. A komorna fodrászatot vagy varrás tanult, esetleg ezen szakmák egyikében dolgozott, mielőtt cselédsorba állt. Minél többet tudtak, minél több frizurát tudtak elkészíteni, annál nagyobb esélyük volt befolyásos háztartásban elhelyezkedniük.

Pozíciója a háznál

A komorna a házon belüli szolgálókhoz tartozott, ezen belül is a „felső tízhez” (komornyik, házvezető, séf, szakács, öltöztető, komorna), akik – mivel bejárásuk volt a házba és közvetlen kapcsolatban álltak alkalmazójukkal – kiváltságos helyzetben voltak és nagyobb tekintéllyel rendelkeztek. A komorna magasabb helyzetét szobája is tükrözte: eleve külön szobája volt, amely kellemesen volt berendezve (értsd volt például szőnyege, mosdótálja, esetleg ülőkádja), volt paravánja, ruhababája, varrógépe, a későbbiekben pedig konnektor az elektromos vasalóhoz.

A magasabb körökben francia komornákat preferáltak az arisztokrata hölgyek, bár némelyikük elég rámenősnek és tűzről pattantnak tartotta őket, ezért svájci komornát választottak, akik kevésbé voltak izgágák, ám remek szervezők voltak.

Feladatai

A komorna fő feladata volt, hogy a ház úrnőjének kifogástalan megjelenést biztosítson. Segített a fürdésben, a fésülködésben, a frizura elkészítésében, az öltözködésben. Ha kellett, ruhát javított, foltot távolított el, ékszert tisztított. Mai szemmel furcsán hangzik, hogy valaki ne tudná ezeket maga elvégezni, de ha figyelembe vesszük a kor divatját – krinolinok, alsószoknyák, fűzők, kalapok, hátul gombolós ruhák -, akkor beláthatjuk, hogy ezeket egyedül valóban képtelenség felvenni. Ráadásul egészen az Edvárd-korig az arisztokrata hölgyek hatszor (!) öltöztek át egy nap. Ez alapján könnyebben képzeljük el azt a mennyiségű ruhát, kiegészítőt és bőröndöt, amelyet egy több hetes útra pakolt be a komorna úrnője számára, amire természetesen el kellett kísérnie.

Ezen kívül a komorna sokszor bizalmasa, adott esetben barátnője, társalkodónője is volt a ház úrnőjének. Figyelt az úrnője egészségére, hóbortjaira, gyengeségeire. A jó komorna megvédte úrnője titkait és hűséges szolgálója maradt, éppen ezért a komorna kiválasztása roppant fontos volt, hiszen a pozíció maximális bizalmat és diszkréciót igényelt nemcsak a titkok, hanem a ház úrnőjének az ékszerei kezelése miatt is.

Juttatások

A fizetségen kívül a komorna olykor megkapta úrnője viseltes ruháit vagy azon darabokat, amelyek kimentek a divatból, amiket aztán használt ruhakereskedéseknek adhatott el. Ezen kívül világot láthatott, hiszen minden útra el kellett kísérnie úrnőjét. Ennek ellenére a komorna munkája elég strapás volt: egészen az Edvárd-kor végéig az arisztokrata hölgyek naponta hatszor (!) váltottak ruhát, így a komornának hatszor kellett segédkeznie az átöltözésben, ha a ház úrnője pedig estélyen vett részt, akkor hajnalig fent kellett maradnia, hiszen segítenie kellett levetkőznie, fésülködnie stb.

Karrier

A komorna karrierjének következő állomása a házvezető lehetett, akkor is, ha a ház logisztikájához keveset értett. Ez viszont gyakran kompromisszumra kényszerítette a komornákat: karrier vagy magánélet. Komornaként több évet, vagy évtizedet le kellett húznia, hogy bizonyítsa lojalitását gazdáinak, ebbe pedig nem fértek bele az udvarlók és a házasság. Kiváltképp, hogy a viktoriánus korban ha két szolgáló összeházasodott, akkor a nőnek fel kellett adnia a munkáját a háznál.

O’Brien a Downton Abbey c. sorozatban a karriert választotta húsz évnyi szolgálat után. Hogy volt-e valaha lehetősége férjhez menni, nem tudjuk. De ismervén a karakterét, valahogy kétlem…

December derekán, ahogy közeledik a karácsony automatikusan belém szokott hasítani a tudat, hogy nagytakarítást kell csinálnom! Magyarországon évente kétszer szokás nagytakarítást csinálni: tavasszal és karácsony előtt, hogy szépen, tisztán várjuk az ünnepet – legalábbis engem így neveltek. Érdekes módon az angolok nem csinálnak nagytakarítást karácsony előtt, vagyis én még erről nem hallottam.

De egy percig se higgyük, hogy az angoloknak nincs napjuk a nagytakarításra! Van, tavasszal. Ahogy visszaemlékszem, direkt figyeltem: már hetekkel a nagy nap előtt elkezdték ezt is reklámozni: vegyél seprűt, szivacsot, tisztítószert és még ki tudja, mit. Persze dicséretes, hogy emlékeztetik az embereket arra, hogy a hosszú tél után illene egy nagytakarítást beiktatni az otthonukba (nekem csak elég ránéznem az ablakokra és ordít, hogy bizony idén sem úszom meg), gyanítom, azért áll némi haszonszerzési célzat a dolog mögött. Ami viszont örvendetes, hogy e nap nemcsak az otthoni nagytakarításról szól, hanem erdők megtisztításáról, út menti szemétszedésről is.

Ha már adja magát a téma így karácsony előtt, gondoltam, nézzük csak meg milyen volt egy nagytakarítás az angol birtokokon! Ugyanis régebben nemcsak tavasszal volt nagytakarítás az angol otthonokban, hanem ősszel is. Bár az angolok a tavaszi nagytakarítást napjainkban március elejére teszik, régen ezt többnyire áprilisra vagy májusra időzítették, amikor is a család a kontinensre utazott vagy Londonban töltött huzamosabb időt, ősz esetén pedig amikor mondjuk vadászatra mentek.

S hogy mennyire volt szükség a nagytakarításra?

Nagyon. Ne feledjük, hogy a 19. és 20. században rengeteg kosz volt (különösen a városokban) elsősorban a szénnel való fűtés és a gázlámpák miatt. Éppen ezért a legelső feladat a kéményseprés volt. Amíg ez nem volt meg, értelmetlen volt bármit is csinálni a házban. A háztartásokban a legkisebbet küldték föl a kéményekbe, de sajnos ezt a feladatot leginkább gyerekekkel végeztették, akiket „mászó fiúknak” (Climbing Boys) hívtak. Szegénykék sokszor féltek felmászni, olyankor egy idősebb gyereket küldtek utánuk, aki tűvel szurkálta a lábukat vagy kis tüzet gyújtottak alattuk, hogy ösztönözzék őket. A legnagyobb veszély az volt, hogy a felfelé szűkülő kéményekbe beragadhattak vagy akár le is zuhanhattak a mélybe. És akkor a kátrány és a korom káros hatását még nem is említettük. 1840-ben ugyan bevezettek egy törvényt, amely megtiltotta, hogy 21 éves kor alatti személlyel végeztessék a kéményseprést, de keveseket tartott vissza az alacsony büntetési díj miatt. Így változás a témában csak később, 1864-ben lett, amikor a törvényt megerősítették.

A nagytakarítás többi része nagyjából ugyanúgy történt, mint ahogyan ma is tesszük, azzal a különbséggel, hogy persze régen nem voltak elektromos kisgépek, szuper erős tisztítószerek, ilyen olyan segédeszközök. Természetesen a takarítás minőségével szembeni elvárások nagyban függtek az úrnőtől, aki volt szíves az utasításait egy leírásban összefoglalni. Bölcs és tapasztalt házvezetőnők pedig azt vallották, hogy

Nem nyúlunk semmihez, hacsak nagyon nem muszáj.

A takarítás menete

A bútorokat elhúzták a faltól, leterítették őket ronggyal, hogy ne sérüljenek, a függönyöket leszedték és kiporolták, az ablakokat lemosták, a szőnyegeket kivitték a birtokra és kiporolták, a csillárokat borecettel átitatott szivaccsal tisztították, majd szárazra törölték. A fa padlót meleg, ecetes vízzel mosták föl, majd bőrrel fényesre törölték. A bútorokat házi készítésű tisztítószerrel kenték be és bokszolták fényesre, amely többnyire méhviaszból és terpentinből állt, de a házvezető feladata volt egyéb recepteket készíteni a takarításhoz. A kárpitot kikefélték és benzollal távolították el a foltokat. Bútorok esetében minden fiókot ki kellett húzni és megnézni, nincs-e benne szú, és a házvezető utasította a cselédlányokat, hogy ellenőrizzenek minden porcelánt, van-e sérülés. Ha volt, leltárba vették és listát írtak a pótolandó darabokról.
A nagytakarítás ideje nemcsak a takarításra volt alkalmas, hanem nagyobb javítások ill. fejlesztések elvégzésére is. Ha például be kellett vezetni az áramot, ideális volt ezen időszak, vagy ha vízszerelési munkát kellett végezni a háznál.

Ez így talán nem hangzik annyira ijesztően még az elektromos kisgépek és a tisztítószerek hiányának ellenére sem. De amikor az ember végigmegy egy hatalmas kastélyon vagy vidéki kúrián és látja, milyen sok nehéz, régi bútor, súlyos függöny, millió darabból álló kristálycsillár, hatalmas festmény, szobor és porcelánváza van a termekben, szobákban, rájön, mekkora munka is volt ez. Pláne olyan helyeken, mint Petworth vagy Uppark, ahol a konyha és a gazdasági helyiségek külön épületekben voltak és a vizet egy hosszú alagúton kellett a házba vinni (fürdéshez is minden nap!). Bevallom, nem lettem volna a cselédek helyében, az biztos. Az még hagyján, hogy ha mosogatás közben eltörtek valamit, akkor levonták a bérükből, na de ha egy értékesebb kínai vagy japán vázát törtek el, akkor vajon mit kaptak…?

Néhány praktika a Viktória korból:

• Gyenge fekete tea és némi alkohol keveréke remek ablakpucolásra.
• Folteltávolításra lágy szappan és keményítő keverékéből pasztát kevertek, rátették a foltra, majd amikor megszáradt, egy késsel eltávolították és vizes szivaccsal letörölték. Ha a folt még mindig ott volt, meg kellett ismételni műveletet.
• Kerozinba kevert mésszel könnyebb volt az ónedényeket, ezüst étkészletet, evőeszközöket, ajtógombokat tisztítani.
• A márvány foltjait finom habkő porából és gyümölcssavból keverékével lehetett eltávolítani. A keveréket 12 órán át állni kellett hagyni a folton, majd nedves szivaccsal átdörzsölni a felületet és végül szárazra törölni egy ronggyal.
• Csipkefüggönyt sosem volt szabad vasalni. Mosásnál keményíteni kellett őket, majd a földön kiterítették és 5cmenként letűzték az oldalait és pár napig így szárították.
• Gint használtak a tükrök fényesítésére. (Micsoda pazarlás! 🙂 )
• Újságpapírt ablaktisztításra. (Ez ma is beválik.)

És manapság…

Ezzel szemben manapság a következőket alkalmazzák az udvarházakban, kastélyokban, hogy minél tovább megőrizzék az épület, a bútorok és a berendezési tárgyak állapotát:

• Nagyon kevés eszközt használnak: alacsony szívóerejű porszívót, szöszmentes, pamut törlőkendőt és sörte kefét. Ami finomabb tisztítást igényel, azt puhább, póniszőrből készült kefével tisztítják.
• A modern bútorápolók sok szilikont tartalmaznak, ami nem tesz jót a bútornak, épp ellenkezőleg, árt neki. Sokkal jobb csak letörölni őket és alkalomadtán vakszolni.
  a túlzásba vitt tisztítás csak árthat a műtárgyaknak, éppen ezért, ha nem muszáj, akkor nem nyúlnak hozzá.
• A vakszolás csak felületi kezelés és a fa nem szívja be, mint ahogyan azt sokan hiszik, ráadásul a fának nincs szüksége rendszeres vakszolásra. Éppen ezért a fa padlókat évente egyszer vakszolják.
• A legtöbb textilt alacsony erősségű porszívóval tisztítják, melynek a szívófejére finom hálót tesznek, hogy ne szívja be az esetleges cérnadarabokat.
• és végül, inkább télen végeznek nagytakarítást, semmint tavasszal.

~

Azt hiszem, örülök, hogy néhány ablakot kell csak megpucolnom és hogy korszerű eszközök állnak a rendelkezésemre a nagytakarításhoz. S ha már itt tartunk, megyek és körbenézek, milyen egyéb teendő akad a ház körül, mert bizony ezen a hétvégén mi is nagytakarítást csinálunk…

Ti csináltok karácsony előtt nagytakarítást?

Mindhárom nő különleges helyet foglalt el a szolgálók ranglétráján, hiszen a család gyermekeire vigyáztak, amely hatalmas bizalmat igényelt. Mivel ők közvetlen kapcsolatban álltak a ház urával és úrnőjével, félig meddig kiváltságos helyzetben voltak és a szolgálók is tiszteletben tartották őket felelősségteljes munkájukért. Ugyanakkor hármuk közül a nevelőnő volt a legnehezebb helyzetben, mivel az iskolázottsága miatt gyakorlatilag nem tartozott a szolgálók osztályába, ugyanakkor ő is szolgáló, alkalmazott volt a családnál és valamilyen szinten őt is cselédként kezelték. Mondanom sem kell, hogy a szolgálók sokszor elkerülték a nevelőnőt, mivel amolyan csodabogárnak tartották.

A különbség a dadus és a pesztra között

Mielőtt azonban belemélyedünk a témába, muszáj tisztázni, mi a különbség a dadus és a pesztra között. A dadus a család gyerekeit gondozta, tisztába tette, ápolta és amolyan pótanyaként funkcionált, míg a pesztra vigyázott a gyerekekre, öltöztette őket, ruhákat varrt. Míg a dadus többnyire felnőtt nő volt, addig a pesztra 12-14 éves lány, akit valószínűleg a környékbeli farmokról vettek a háztartáshoz és akinek valószínűleg családtagjai is a háznál szolgáltak. Kiváltságos helyzetük és a szolgálók által való elismertségük ellenére a dadusok és a pesztrák is védtelenek voltak a férfiakkal szemben, különösen, ha csinosak voltak. Gondoljunk csak bele, hogy a dadusnak szabad kijárása volt, sétálhatott a kertben munkaidőben és csupán csak a gyerekek voltak jelen, akik nem érthették a férfiak célozgatásait.

Feladatok

A(z angol) történelem során a viktoriánusok kezdtek el először törődni az állatokkal, növényekkel, a rászorulókkal és a gyerekekkel is. Éppen ezért fontos az arisztokrácia és a jómódú családok gyermekei a lehető legjobb ellátást kapják. Ekkorra csökkent a születési halálozások száma, így az anyák dadusokat és/vagy pesztrákat fogadtak föl gyermekeik mellé, akik 24 órában vigyáztak rájuk.

A dadusok volt, hogy több évtizeden át a családdal éltek, pláne ott, ahol nagy becsben tartották őket. Ám amint „feleslegessé“ vált a szolgáltatásuk (mivel a gyermek iskolakorú lett és a nevelőnő vette kezelésbe), megváltak tőlük. Így történt Winston Churchill dadusával is, akiért Churchill annak ellenére rajongott, hogy az anyját is szerette. Az elválás sokszor fájdalmas volt, hiszen szoros kötelék alakult ki gyermek és dada között, ami nem csoda, hiszen a dadussal volt egyedül szoros kapcsolatuk a gyerekeknek. Volt, hogy a szülők naponta egyszer találkoztak a gyermekeikkel, hiába éltek egy udvarházban. A gyerekek sokszor idegennek érezték a saját szüleiket.

De nem minden dadus volt jóságos és szeretetteljes. Előfordultak kegyetlen dadusok is, akik gonoszkodtak, ne adj‘ isten kegyetlenkedtek a gyerekekkel, vagy ha nem tudták elaltatni őket, akkor morfiumos oldatot vagy alkoholos italt adtak nekik, hogy elaludjanak és ne sírjanak.

A gyerekszoba

A gyerekszoba és a dadus szobája legtöbbször a felső emeleteken volt a legtöbb udvarházban, távol a szülőkétől. A dadus és a pesztra kiváltságos helyzetét az is mutatja, hogy külön fürdőszobájuk és vécéjük is volt, ebédjüket pedig a házvezetőnő szobájában fogyaszthatták el. Hogy mi hol legyen a gyerekszobában és milyen felszerelés legyen (pl nyitható rácsok az ablakon, nehogy kiessenek a gyerekek rajta, de tűz esetén ki lehessen szabadulni), a dadus döntötte el.

A pótanya

Még egy fajta dadust meg kell említeni, mégpedig a pótanyát vagy szoptató dadust amelyet az angol wet nurse-nek hív. Ugyan a késő viktoriánus korban azzal próbálták az anyákat a szoptatásra rávenni, hogy hamarabb visszanyerik az alakjukat, a szoptatást ennek ellenére „állatiasnak” tartotta az arisztokrácia és inkább pótanyákat vettek föl, akik fiatal anyák voltak saját gyermekkel, de volt elég tejük, hogy más gyermeket is tápláljanak. Érdekesnek tartom, hogy a pótanyáknak nem javasolták, hogy tömény alkoholt igyanak, ugyanakkor szorgalmazták, hogy malátasört és sört igyanak, mondván, hogy kell a folyadék és biztonságosabb sört inni mint vizet, ami gyakran szennyezett volt. Természetesen őket is csak addig alkalmazták, amíg szükség volt a gyermeknek anyatejre.

A nevelőnő

Nevelőnők először a 17. században jelentek meg, ami nem csoda, hiszen a polgárháború után sok tanult nő megözvegyült és hogy fenntartsák magukat, tanítónak álltak. Nevelőnőt szinte csak a leggazdagabb családok engedhették meg maguknak és többnyire a lányoknak volt nevelőnőjük, a fiúkat bentlakásos iskolákba küldték. Az arisztokrácia lányainak az volt a feladata, hogy képben legyenek a divattal kapcsolatban, megtanuljanak táncolni és esetleg zenélni és általános műveltségre tegyenek szert, hogy aztán kifogjanak egy gazdag férjet maguknak. Éppen ezért az arisztokrácia francia tánctanárt fogadott föl és nevelőnőt, utóbbi esetében lelkészek lányai előnyben részesültek.

A nevelőnőnek mindig tisztességesen kellett öltözködnie, amit néha nem volt egyszerű kihozni a béréből. Ugyan külön juttatásokban nem részesült, más dolgokhoz férhetett hozzá: például használhatta a könyvtárat, a hangszereket és kirándulások, utazások alkalmával a családdal tarthatott. Ahogyan a dadus és a pesztra szolgálataira sem volt szükség egy idő után, a nevelőnő is addig maradhatott a háznál, amíg a lány fel nem nőtt és férjhez sem ment. Nem volt ritka, hogy nyugdíjazott nevelőnők összeálltak és saját iskolát alakítottak, hogy legyen munkájuk.

~

Bár ezek a nők sokkal jobb körülmények között éltek, mint sok más szolgálótársuk és többre tartották őket, munkájuk ugyanúgy nehéz volt, ráadásul sokszor magányos és szomorú. Arról nem is beszélve, hogy amint „fölöslegessé” váltak, elküldték őket, ami miatt sokszor bizonytalanságban éltek.

Manapság a házvezetőnő szó hallatán olyan figurákra gondolunk, mint Mrs Doubtfire vagy Mrs Hughes a DowntonAbbey-ben, de mindenképpen olyan hölgyre, asszonyra, aki elvégzi a ház körüli munkát, vagyis háztartást vezet fizetségért. A régi angol udvarháztartásokban ez nem így volt. Nézzük meg, mit is csinált a házvezető(nő), vagyis a Housekeeper, de előbb emlékeztetőül vegyük végig, a hierarchiát!

A hierarchia

Ahogy korábban említettem, a ranglétra tetején a gondnok vagy házmester (house steward) állt, utána jött csak a komornyik, majd a lakáj. Nos, a házvezető(nő) is közvetlenül a gondnok után helyezkedett el a ranglétrán és igen tekintélyes személy volt. Ahogyan a gondnokot is, a házvezetőnőt is csak a leggazdagabb háztartások engedhették meg maguknak, nemcsak azért, mert ez még egy fizetést jelentett, hanem azért, mert a legfelsőbb körökben a ház úrnője elfoglalt volt és hivatalos meghívásoknak tett eleget vagy maga szórakoztatott vendégeket. A középosztálybeli családoknál hiányzott tehát a házvezetőnő posztja és részben a szakács, részben a ház úrnője végezte el. (A „Csengetett, M’lord?“-ban sincs házvezetőnő.)

A háztartásban mindenki Mrs-nek nevezte a házvezetőnőt függetlenül attól, hogy férjezett volt vagy sem és többnyire évtizedeken keresztül dolgoztak ebben a pozícióban. A házvezetőnő nem viselt egyenruhát, de mindenki tudta, ki ő, mivel a házvezető ismertetőjele a hatalmas kulcscsomó volt, amit a kezében tartott vagy az övén viselt.

Feladatai

Feladatai közé tartozott a cselédlányok alkalmazása és elbocsátása, az új cselédek betanítása, a kamrák és azok tartalmának (liszt, kávé, tea, gyertya, szappan) és a háztartási textilek (ágyneműk, törölközők, konyharuhák) felügyelete. Az ágyneműket rendszerint három kategóriába sorolta: legjobb (best), család (family) és szolgálók (servants). A mosodából visszaérkező textileket ellenőrizte, félretette a javítandókat és adott esetben átminősítette egyik kategóriából a másikba azokat.

Felügyelte az éves nagytakarítást és ő felelt a háztartásban használt porcelán étkészletekért, tárgyakért, melyeket ekkor átvizsgáltak, javítottak és elmostak.

A ház úrnőjével együtt nézték át és kezelték a háztartási kiadásokat, számlákat és ellenőrizték a minőséget. Természetesen a házvezetőnőnek is roppant megbízhatónak kellett lennie, hiszen az úrnő jobbkeze volt.

Ahogyan a gondnokot, a séfet vagy szakácsot és a komornyikot, a házvezetőnőt is megbecsülték és kiváltságos helyzete miatt külön szobát kapott, amely a cselédekéhez képest jóval kényelmesebb és otthonosabb volt. Több háznál a házvezetők szobáját „mopsz-szalonnak” hívják, utalva a házvezetőnők zord, rosszalló, homlokát ráncoló, szemöldökét összevonó arckifejezésére. 🙂 Szerintem ez elég találó. Nem? 🙂

„Csengetett, Mylord?” rajongóként az egyik kedvenc témám a szolgálók élete, hierarchiája, feladatai. Mr. Stokes figurája minden bizonnyal sokunk szívébe belopta magát és adott egy elképzelést arról, hogy mi is volt a feladata a komornyiknak az úri háztartásban. Ahogy már említettem, ez a sorozat hihetetlen pontosan adja vissza mindazt, ami a „nagy házban” történt, ám vannak eltérések, melyeket nem árt pontosítani. Nézzük meg, mik ezek!

Hierarchia

Nos, a köztudatban a komornyik áll a szolgálók ranglétrájának tetején. A legnagyobb udvarházaknál ez nem így volt. A legmagasabb, legfelelősségteljesebb pozíció a gondnoké volt (House Steward). A gondnok nem öltözött szolgálóként, megjelenése leginkább egy úriemberéhez hasonlított. Természetesen a legtöbbet is ő kereste (bár egy jó francia szakács felvette vele a versenyt, de erről majd később, amikor a szakácsokat vesézzük ki), de ezért cserébe megbízhatónak, diszkrétnek, becsületesnek kellett lennie és gyakorlatilag gazdái értékrendjét kellett képviselnie a vendégek és a világ előtt. Feladatai közé tartozott a szolgálók felvétele, élelmiszer és háztartási eszközök beszerzése, kiadások könyvelése, logisztika megszervezése (ha a család vidékre utazott a vadászidényre) és minden egyéb kényes feladat, amit a ház ura rábízott. Gondnokot csak a leggazdagabb udvarházak tartottak, ilyen volt a West Sussex-i Petworth birtok, ahol William Pattinson töltötte be ezt a szerepet 1881-1899 között.

Feladatok, napi teendők

Ott, ahol nem engedhették meg maguknak a gondnokot ill. az idő előrehaladtával a gondnok szerepe összeolvadt a komornyikéval (Butler) és a komornyik töltötte be a gondnok feladatkörét is. A „butler” szó a francia „boutellier” szóból ered, aki a középkorban a borosüvegekért, borért felelt a háztartásban. A komornyik rendszerint férfi volt és pozícióját a ranglétrán felfelé jutva érte el. Feladata többet fedett le, mint amennyit Mr. Stokes-tól láthatunk: a valóságban a komornyik végezte azokat a feladatokat, amiket Mr. Tweletrees-től látunk a „Csengetett, Mylord?”-ban. Gondolok itt az asztal milliméter pontosságú megterítésére, a virágok elrendezésére, az újság vasalására, a bejárati ajtó felügyeletére és vendégek fogadására, vagy akár a lakáj vagy inasfiú körmének ellenőrzése. Ez a valóságban a komornyik feladata volt, nem a lakájé.

A komornyik napja viszonylag később kezdődött, mint a többi szolgálóé, így valóban tovább aludhatott, de csak egy picivel. A reggelit gyakran csak reggel 8 vagy 9 után szolgálták föl, ekkor volt az első jelenése a komornyiknak a nap folyamán. Bár a reggelit büfészerűen rendezték el, hogy a család kiszolgálhassa magát, a komornyiknak felügyelnie kellett az étkezést.

A komornyik élete napközben lazább volt és rugalmasabb beosztása volt a többiekénél. Idejét vagy egyéb feladataival töltötte mint például az ezüst tisztításával, könyveléssel, kereskedőkkel való tárgyalással, vagy éppen kimenőt adott magának és a saját ügyeit intézte. Mivel hozzáfértek a család alkoholkészletéhez, nem volt ritka, hogy fű alatt azt árulták, így extra bevételhez jutván, ahogyan Mr. Rabbits is tette, aki Uppark (West Sussex) komornyikja volt. (Ugye, ugye milyen szépen visszaköszön Mr. Stokes jelleme, bár ő az alkoholt inkább itta, semmint eladta.)

Munkájának csúcsa a vacsoránál jött el. Gondoskodnia kellett a kibővített asztal gondos és precíz megterítéséről, az ezüst evőeszközkészlet ellenőrzéséről, a borok kóstolásáról, hogy valóban fogyasztható és megfelelő minőségű legyen a vendégek számára (gondolom, ezt a feladatot örömmel vállalták), a borok, pezsgők hűtéséről, melyeket a pincében jegeltek a felszolgálásig.

A vendégek megérkezése után apreitifet szolgált fel, majd amikor a ház úrnője jelt adott, akkor bejelentette, hogy „a vacsora tálalva, asszonyom” („Dinner is served, ma’am”). Vacsora alatt felügyelte a többi szolgált ill. gondoskodott, hogy egy vendég pohara se legyen üres. Az étkezés után a szalonban teát szolgált föl, bár vendégek esetén az urak a könyvtárszobába vonultak vissza szivarozni és pletykálni, majd újra csatlakoztak a hölgyekhez. (Szintén megfigyelhető ez a momentum a „Csengetett, Mylord?”-ban.)

A nap végén a komornyiknak kellett elmosnia a család értékes, kézzel festett porcelán étkészletét, ahogy utaltam erre már itt is. Gondoskodnia kellett arról is, hogy minden ajtó és ablak be legyen zárva és a tűz eloltva. Csak ezután tért nyugovóra szobájába (Butler’s Pantry), mely érdekes módon nem az emeleten volt a többi szolgálóéval együtt, hanem a konyha mellett. Kérdezhetnénk, hogy miért is? Nos, a nagyobb udvarházaknál a konyha mellett volt a széf-szoba, ahol a család az ezüstöt tárolta. Tartottak a betörésektől, ezért a komornyikot a széf melletti szobában helyezték el, vagy gyakran a komornyik szobájából nyílt a széf. A széf-szobákat hihetetlen vastag és tűzbiztos ajtóval látták el – nem bízták a véletlenre. A komornyik szobájában helyet kapott a már említett Belfast mosogató, asztal, ahol a könyvelést végezhette, és mindenféle kefe, tisztító eszköz és szerszám cipő- és kalaptisztításhoz, apróbb javításokhoz.

Követelmények

Természetesen a komornyiknak roppant diszkrétnek és megbízhatónak kellett lennie. Ez hol sikerült, hol nem. Pláne a 20. század elején, amikor megjelent a bulvár újságírás, egyre többet fizettek az újságírók mindenféle pletykáért, információért, aminek nehéz lehetett ellenállni. Nemcsak diszkréciót igényelt a munka, hanem a munkáltató dilijeinek elviselését is (megint csak „Csengetett, Mylord?”: szolgálólányok elcsábítása, szeretők tartása, szenilis vénasszonyok hóbortjai stb). Van egy vicces eset, ami nagyon tetszik. Mrs. Venetia James egy milliomos felesége volt így gyakran szórakoztatta London elitjét és adott vacsorákat. Milliomos létére borzasztó smucig volt, például katolikus vendégeket kizárólag csak pénteken hívott meg, hogy halat szolgálhasson fel, ami olcsó volt. Arra is utasította a személyzetet, hogy gondosan porciózzák az ételadagokat, a lehető legkevesebbet tálalják. Egy alkalommal egyetlen csirkét szeleteltek föl és mindenki csak egy apró darabot kapott a tányérjára. Mrs. Venetia James egy cetlit bújtatott a komornyik zsebébe a következő felirattal: „DCSC”, vagyis „Don’t Cut Second Chicken”, magyarul ne kezdjen meg másik csirkét. 🙂
butlers

Hát ennyit a munkaadók hóbortjairól és a komornyik feladatairól. Remélem, tetszett a rövid összefoglaló. Ahogy ígértem, folytatom a szolgálók bemutatását.
Megosztás: